Keserü Ilona (Ernst Múzeum, Budapest/Kecskeméti Képtár, 1989)
A múltkor leírt dolgot még egy követte : november 1. utáni hajnalban egy álom, melynek meséje nem is volt. Az álom kb. 30—40 épületrészletet és szoborcsoportot mutatott, s nem volt hozzá más kommentár, mint egy hely érzés, hogy az indiai Kudserat félsziget és Keletafrika közt elterülő földrészen vagyok. Ez az elsüllyedt ősföldrész: Gondvána. — Felébredés után csak két szoborcsoportra és egy épületpárkányra emlékeztem aránylag tisztán, de az összkép jól bennem maradt. Ez a művészet gyökeresen különbözött minden ismert művészettől : robbanó derű jellemezte: végsőig feszülő harmónia, mely mintha szét akarna röpülni az örömtől. Többnyire fehér alapszín, márvány, melybe élénkszínű berakások illeszkedtek, libegő párkányok, formák és színek tomboló forgataga. Az indiai művészet őrzi ebből a forgatagos kompozíciót, s a kínai építészet a libegő ereszes-párkányos tetőszerkezetet ; de ennek a művészetnek lényege, a tomboló vígság mint alapérzés, a bacchanália mint hétköznap, ma sehol sincs. A mai ember a vígságnak ezt a szüntelen viharzását ki se bírná, rögtön belefáradna. — Ami az építészetet illeti: vaskos tömbök, de mindig olyan folytatással, hogy az épület a súlytalanságnak, sőt az explósiónak érzését kelti. Egy-két emelet magasságú épületek, mégis óriásinak látszanak, rengeteg hullámvonalukkal és szövevényes párkányaikkal. Az épületek alapszíne villogó fehér márvány ; a berakás legtöbbször kékesszürke és zöldesszürke, mely a fehérségen igen élénknek látszik. Emlékszem egy vízszintes, cikkcakkos párkánysorra, melyet sűrűn kereszteztek függőleges hullámvonal-sorok a párkánytól a földig ; más szóval, az építményből kiszögellő márványtömbök hullámos kiképzésűek voltak, a felettük húzódó párkánysor pedig kanyargó: az épület oly mozgalmas volt, mint a ruhatag. A szobrok mindig csoportosak, kétszarvú isten, bóbitás istenné, körülöttük tagbaszakadt, felnőtt isten-gyermekek. Ezt a szobor-csoportot egy templom-bejárat mellett, a szabadban láttam : márványból volt, zöldpatinás fém-berakással. Hasonló csoportot láttam egy templom belsejében: ott a berakás aranyból volt és cinóber-színű fémből, s az egész csoportot, meglehetős távolságban, tarka szalag- és zsinór-szövevény vette körül, s ha járt-kelt az ember, az a tarka szövevény mindig más színhálóval övezte körül a szobrokat. — Ezt az egész művészetet úgy lehetne jellemezni: spirituális rokokó. Boucher, Fragonard képein tombol ekkora vidámság, csakhogy felszínesen, ál-módon, itt pedig mélyről fakadóan és féktelenül. — A feminin művészet volt ez egy matriarchális világ művészete. Csak nők alkothattak ennyire antisztatikusan. A férfi világban az explózió mindig a kifejlet, itt pedig az explózió-sor maga a folyamat. Az érzelmek boldog viharzása volt végeszakadatlanul. Ilyen vidám, libegő, problémátlan, színekké-hullámokká foszló volt az a világ, melyben nem a férfi-elv, hanem a nő -idea, a család dominált.