Szabó Gábor szobrász kiállítása (Csepel Galéria, Budapest, 1989)
Mélázó csend, klasszikus ideálok, formák átgondolt rendje, nyugodt mozdulatok, finoman megmunkált felületek. Szabó Gábor szinte már pályaindulásakor véglegesen kialakult személyiség volt, aki a világról való mondandójához szerencsésen megtalálta a művészi temperamentumának leginkább megfelelő formai ideált. Ennek a mondandónak van egy szélesen hömpölygő vonulata emberről és eleven, vagy tárgyi környezetéről. Az aktuális élmények visznek bele finom változatosságot, mint, amikor egy behajló ág, vagy kibukkanó szikla körül fodrozódni kezd az egyébként sima, tisztán tükröző vízfelület. Az érem intim műfajában otthagyják lenyomatukat az utazások (bőséges emlékanyag, Szabó Gábor már fiatalon beutazta a fél világot), az intellektuális élmények (ezeknek gazdag forrásai az olvasmányok, zene, és sokrétű emberi kapcsolatai). Kisplasztikáihoz az öntudatlanul is fürkésző figyelemmel kísért ember mindennapi gesztusai adnak kiindulást. Különböző technikákat művel, de leggyakrabban mintáz. Kezének, mintázófájának higgadt, megfontolt mozdulásait hűen érzékenyen őrzi az agyag, innen vagy a bronz nemes állandóságába emeli az arra érdemes darabokat, vagy a terrakotta meleg színével gazdagítja. Mostanában egyre gyakoribb, hogy samottal dolgozik. Hogyan találkozott először ezzel a lehetőséggel? — Éppen tíz éve, Rigában, a Dzintari-alkotóházban, egy szobrászszimpozionon, ahol eredetileg érmet akartam csinálni (készült is egy sorozatom) láttam, hogy néhányan samottal dolgoznak. Bevallom, először ellenszenvvel nyúltam ehhez a nagyon durva anyaghoz, végül a vele való foglalkozás egyre több kedvet csinált hozzá. Kis kemencét szereztem hazajőve, és dolgozni kezdtem. Ami megtetszett: ősi technika, japán eredetű: a raku. (Ma is létezik egy Raku nevű japán család, őrzik a sokszáz éves tradíciót.) A porcellánszemcsés speciális samottot magas hőfokra hevítve, még izzó állapotában veszem ki a kemencéből (tehát az ember nem várja meg, amíg szép fokozatosan lehűl), és forgáccsal, fűrészporral beszórva — ami az izzó felületbe beleég — homokba temetem. Különleges színt kap ezáltal a szobor, s ennek a színnek finom játéka van, akárcsak a jó patinának. Már ez egymaga is nagy öröm. Az égetett samott másik fontos tulajdonsága, hogy nagyon hasonlít a kőhöz. Miközben mintázom, még teljesen képlékeny, kiégetve azonban nagyon kemény. Szeretem, hogy közvetlenül a végleges anyagban dolgozhatok, így gyorsabban is láthatom a munkám eredményét. — Mindezzel együtt a samott, s a raku-technika csak egyike a kifejezőeszközeimnek, a technikának nem is vagyok igazi szakembere, segítőtársakra mindig szükségem van az égetéskor. — Köztudott, hogy hittel és lelkesedéssel vállalta pályakezdésétől fogva a pedagógusi munkát. A majd' három évtizedes gyakorlat visszahatott-e művészi munkájára, vagy művészettel kapcsolatos álláspontjára? — Kialakult bennem egy vélemény, ami — lehet — nagyon tudománytalan, nem is tudom semmivel sem bizonyítani. Az ősművészetben és a gyerekszobrászatban közös frisseséget, elfogulatlanságot nemcsak azzal próbálom magyarázni, hogy a művészet megismétli a gyerekkorát, hanem azt is feltételezem, hogy az őskori művészet figuráit gyerekek, vagy részben gyerekek készítették. Ott van példának az afrikai kerámia-kultúra, a tapasztott, vékonyított agyagedényeket nők és gyerekek csinálják. — Nagyobb tanítványaim, persze, sok mindent megtanultak, és már a kicsik sem érintetlenek, mégis megismétlődik a dolog. Ahogyan őket, úgy érzem magamat is egy folyamatba tartozónak, sem konzervatívnak, sem túl modernnek. Művésznek, aki a művészet múltját befogadva egyetlen emberélet alatt sok ezer évet átél.