Ágoston Ernő és tanítványai kiállítása (Sopron, 1990)
piopZonL YTclu-nAzL 9Yu/iak.\ 199Q mAitlui I4-2S Mta2S 91iii 199* )/?ïûn£2. SFkiA0A^bta^2L\ Mai világunkban ritka és talán szokatlannak tűnő szándék hozta létre Ágoston Ernőnek és tanítványainak kiállítását. Az ugyanis, hogy a tanítványok tisztelegjenek első mesterük, a művészi pályán elindítójuk előtt. Ritka dolog ez, noha csaknem mindannyiunkban él egy-egy fontos tanár emléke, olyan emberé, aki meghatározó volt életünkben - bár neki azt sohasem árultuk el. Szemérmességét most néhány művész előttünk vetkezi le, és talán egy kicsit helyettünk is elvállalja és kimondja, mennyit köszönhet első mesterének. Persze könnyű azt kimondani, amikor a mester már nem él - mondhatnánk. Csakhogy ezek a művészek még épp’hogy csak elindultak pályájukon, amikor Ágoston Ernő 1957-ben meghalt. És vallják mégis mindannyian, hogy számukra milyen fontos volt ez a festő, e személyiség, ez az ember. Olyan valaki volt, aki fölismerte e fiatalok tehetségét, és megtanította őket a szakmai alapokon túl valami olyasmire is, amit ma már felnőtten biztosan tudnak: látni tanította őket. Milyen nagy dolog is ez! Hogy mivel és miként tette? Arról beszélnek a tanítványok maguk. Hogy milyen eredménnyel? Azt mutatják e nagyon különböző egyéniségek kiállításai. Ágoston Ernő elégedett lehetne az eredménnyel. Magam csodálkozom, és örülök, hogy csatlakozhatom a tisztelők köréhez Ágoston Ernő műveinek felkutatásával és kiállításával. Nézve a képeket, hallgatva a róla szóló vallomásokat megfejteni kívánnám a titkokat, milyen művész volt, mitől volt ilyen jó tanár Ágoston Ernő. De az anyag ellenáll, a festő pályaképe nehezen rajzolódik ki, benne nagy hézagok vannak, évek, amelyekből nem ismerek egyetlen képet sem, aztán a bőven termő ötvenes évek, művészetének utolsó felvirágozása. Az életút tele van titkokkal. A pesti sikerek utáni visszahúzódás Sopronba, a csöndek. Igaz, benne van két világháború és a nehéz ötvenes évek. Talán menekülés volt a tanítás, a szabadiskola, talán ettől, a fiatal tehetségekkel való foglalatosságtól termékenyült meg festészete is? Ki tudhatja. Az egykori növendékek - még gyerekek - épp úgy érezhették valami titokzatosat, megfejteni valót mesterükkel kapcsolatban, mint a késői kutakodó. A művek mennyiségét tekintve nem alkothatott könnyedén, de a művészetet komolyan vette, s ez lehet pedagógiájának titka is. Egy 1952-es levélben így beszél: „Hogy mit dolgozom? Pasztellt. Színeimben költő lettem, elszakadva a természettől. Olyan tartalmas valami az, ha az ember belülről alkot. És rajzolok, ezt sokat - és már tudok is -, eddig csak azt hittem, hogy tudok. Erőteljes, belső valamit kereső rajzok, nem ismerne rám bennük. Sötéten látok, ezért nem tetszenek. Én viszont azért tudom, hogy jók. ” Ez a befelé forduló összeszedettség jól követhető számos önarcképén, a líraiság pedig azokon a pasztellképeken, melyek soproni részleteket ábrázolnak. Ha az örök titkot - mitől lesz valaki jó tanár - jó festő, megfejteni nem is tudjuk, valamit mégis megsejthetünk Ágoston műveiből és a tanítványok alkotásaiból. Látjuk, a mag jó talajra hullt, a tanítványok jól sáfárkodtak a kapott kincsekkel emberileg és művészileg egyaránt. Lehet ennél nagyobb csoda? A kiállító tanítványok: Hertay Mária, Hoffmann Henrietta, Sulyok Gabi, Gyulai Líviusz, Kutas László, Giczy János, Steiner Benita mellett más művészek is, Richly Zsolt, Kótai József, Horváth Marietta, Horváth Bertalan, és még sokan mások beszédes bizonyítékai annak, hogy ez a csoda megtörtént egyszer itt Sopronban 1947-57 között Ágoston Ernő szabadiskolájában. Askercz Éva művészettörténész