Liget Galéria 1983-1990 (Liget Galéria, Budapest, 1990)

Hogyan csináljunk galériát? — mi­nek? — Induljunk ki abból, hogy csak olyan mű vagy művész jelen­hessen meg bármiféle kiállítási intézményben, mint kiállító, illetve kiállított, ami vagy akinek a műve valamely magánla­kásban falon van.­ Másodszor: csak az járhasson galériá­ba, látogathasson kiállításokat, akinek otthonában képek lógnak a falon, illetve együtt él különféle műtárgyakkal.2 Ké­pet képre, csak cserélni lehessen!3 így tehát mindenki csak annyi képet birtokolhasson, amennyit ő maga is alkotott, il­letve amennyit ezek, vagyis saját művei közül, önnön laká­sának falain elvisel.4 Az ugyanis elengedhetetlen követel­mény, hogy csakis használt műveket lehessen cserélni.5 A továbbiakban az egyszer már kiállított képeket, műveket ki­dobni, leselejtezni, megsemmisíteni nem lehet, viszont más alkotásait továbbcserélni igen.6 A városokban, falvakban, és egyáltalán minden rendű és rangú településeken sok-sok kisgalériát képzelek el.7 Ezek szobányi helységek, de üresek.8 Az itt rendezett kiállítások ne legyenek hosszabbak, mint két hetesek, de ilyenekből egy évben mindenhol valósuljon meg legalább tizenhat, ti­zenhét. A bemutatók úgy szerveződnek, hogy akik egyazon galéri­ában járnak, azok javaslatokat tesznek a galéria vezetőjé­nek, hogy az mit állítson ki. Hogyha elegendő számú galéria van az illető településen, akkor ezek vezetőségei nem uta­síthatnak vissza semmilyen kezdeményezést, amelyet vi­szont kötelesek a javaslattevővel, és az érintett művésszel, vagy művészekkel együtt, azaz közös munka keretében realizálni.­­ Ennek célja, hogy az egyazon galériába járó emberek itt alakítsák ki, ellenőrizzék és csiszolják nézeteiket arra vo­natkozólag, hogy nekik, számukra mi a művészet. Állás­pontjaikat kiállításról-kiállításra szembesítsék egymás vé­leményével. Minden tárlat egyfelől valakinek az állítása, mi­szerint: ez az, amiről most, itt, nekünk, mint művészetről gondolkodnunk érdemes; másfelől kérdés, illetőleg provo­­kácó, hogy csakugyan így van-e?"-’2 Tegyük fel, hogy a világ valamennyi kisgalériája így műkö­dik! Természetesen mindenki mindenhova ellátogat, vi­szont mondjuk egyazon éven belül, csak egyvalamelyik kisgaléria életébe, ügyeibe szólhat bele. Azaz, hogyha nem tett javaslatot, vagy ha a kérdéses évad, amelyben megtet­te, letelt és nem érdekli az adott galéria programja, vagy nem ért vele egyet, akkor jogában áll tovább állni, más he­lyet keresni. A következő lépés, hogy lennének nagyobb kiállítóhelyek is. Ezek kötelesek volnának a környékükön működő kisga­­lériák bemutatói nyomán kialakítani kiállítási terveiket. Azaz mást nem is mutathatnának be, mondjuk egy évben lega­lább hatszor, és egyenként egy-egy hónapnyi időtartam­ban, mint a hozzájuk tartozó kisgalériákban fölvetett, föl­merült elképzeléseket. Itt beleszólási jogot élvezne min­denbe valamennyi érintett galéria összes érintett látogató­ja, vagyis azok, akik az éppen adott időszak kiállításait java­solták. Más szóval, a nagyobb intézmények feladatkörébe tartozna, hogy időről-időre megpróbálják összegezni, szé­lesebb összefüggéseik között megmutatni e kisgalériák­ ál­tal realizált tendenciákat. Ezeket az érintett galériások, a nagyobb intézmények emberei, valamint a bemutatásra került művészek vinnék tovább, teszem azt városi szintre, ahol évi minimum három újabb kiállítás keretében lehetne tovább alakítani ezeket az így fölmerült elképzeléseket. Onnan kerülnének később hasonlóképpen tovább megyei, majd országos, aztán regionális, kontinentális, végül nem­zetközi szintérre mindezek1. Na, most innen visszafelé is ugyanígy szerveződnének a dolgok. Tehát a nemzetközi kiállítások cirkulálnának a regi­onális szinteken, a kontinentálisok az országos fórumokon, a regionálisok a megyeiekben, az országosak a városok­ban, a megyeiek a kerületekben. Ennek megfelelően egy­­egy kisgaléria nem hívhat meg, nem vehet át kiállítást teljes egészében ugyanannak a városnak egy másik kisgalériá­­jából, de a világ összes többi galériájából igen. Éppen így a kerület számára is értelmetlen a város egyéb kerületeiben már megvalósított eseményekkel foglalkozni. Ezzel szem­ben már például városi szinttől fölfelé érdemes forszírozni, hogy teszem azt egyik megye mutassa be a másikat, illetve érdeklődjön akárcsak egy kerület, vagy akár egy egész or­szág, netán régió történései iránt is. Azaz a különféle szer­vezeteknek éppenhogy nem megnehezíteniük kellene a különféle nagyságú és elhelyezkedésű területek és szintek közötti kooperáció lehetőségeit, hanem kezdeményezni, elősegíteni ezeket. Lényeges feltétel viszont hogy a na­gyobb intézmények ezen tevékenységük közben se nyúl­hassanak át a kisebbek feje fölött, azaz hogy ne szakad­hassanak el, függetlenedhessenek ezektől. Legyenek múzeumok is! Legyen minden kerületnek 3—4 múzeuma, attól függően, hogy hány kisgaléria működött ott addig egyáltalán, illetve, hogy van-e ott a környéken városi, megyei, országos, regionális stb. múzeum. Ezek feladata, hasonlóképpen a kortársakkal foglalkozó intézményekhez, kettős. Egyfelől állandó kiállítások keretében kötelesek hozzáférhetővé tenni az adott terület művészetének múltját és félmúltját, valamint ugyancsak a körzet kiállítóhelyeivel együttműködve kezdeményezni ilyen kollekciók bemutatá­sát más területekről, illetve megfordítva, gondoskodni saját anyagok bemutatásáról más területeken, amennyiben ott erre érdeklődés van. Mindebben ugyanazok a személyek lennének illetékesek, mint az adott intervallumban a meg­felelő szinteken. A demokrácia játékszabályainak megfele­lően a magasabb szintekről visszahívhatók mindazok a képviselői a kisebb szinteknek, akikkel szemben bizalmat­lanság merül föl.

Next