Oltvainé Dancsó Ilona festőművész kiállítása (Csepel Galéria, Budapest, 1990)
Pogány Ö. Gábor OLTVAINÉ DANCSÓ ILONA EREDETISÉGE Századunk modern művészetét az elméletírók, publicisták akkor minősítik korszerűnek, ha megjelenési formájában ki lehet elemezni az eredetiséget. Hogy mit takar ez a bűvös szó: originalitás, azt minden elfogult elme a saját szája íze szerint magyarázza. A művészettörténelem elmúlt százada, évezredei viszont sok meggyőző érvet kínálnak e feltétel, e kritérium meghatározására, mert ezekhez az érvekhez a stílusnak, a kifejezés módjának a személyességében találják meg az ismérveket. Oltvainé Dancsó Ilona festészete egyéni vonásainak a jellemzéséhez a történelmi tanulságok segítik hozzá a műbarátot, a képi előadásnak azok az eszközei, melyek összhatása önálló értékeket, újszerű megoldásokat szolgáltat. S ilyen összefüggésben az igazi képességek jelenlétét már nem a divatos elképesztés, az agresszív értelmetlenség bizonyítja, hanem mindenekelőtt a művészi igazság elhitető ereje, az alkotó tehetség hiteles megnyilatkozása, s nem utolsó sorban mondanivalóinak sajátos indoklása. Amikor a tárlatlátogató egy kiállításon olyan anyaggal találkozik, amelyik figyelemreméltónak, karakteresnek tűnik, a bemutatott műveket óhatatlanul is megpróbálja valamilyen általa már ismert irányzathoz, iskolához, gyakran emlegetett csoport törekvéseihez hasonlítani. Műkritikai fogalmak, különféle izmusok jutnak az eszébe, szinte osztályozni igyekszik a látottakat. O. Dancsó Ilona festményeinek a közvetlensége, színviláguk elevensége annyira megragadja a szemlélő fantáziáját, oly erősen befolyásolja kedélyállapotát, hogy ismerősnek hat minden motívuma, valahány ecsetvonása, a közönség azt érzi, mintha már találkozott légyen ezzel a meghitt közlékenységgel, a festői vallomás efféle sugallataival. Ám ha ennek a fajta piktúrának a rokonsága után kutat, a legárnyaltabb címszavakkal se sikerül azonos szellemű képet, kolorisztikus elképzelést találla Oltvainé Dancsó Ilona életművében. Pedig hát könnyű lenne nedvdús vízpartjaira, dús növényzetű kertjeire, téli sétányaira kimondani, hogy azok a hagyományos természetfestés mintapéldányai, nem is beszélve virágcsendéleteinek gazdag sorozatáról, melyről bízvást állítható, a régvolt németalföldi mesterek szakmai tiszteletét éppúgy tükrözi, mint amiként vebutál se idegenek az előzményektől. Talán éppen városképei, műemlékábrázolásai jelzik leginkább, hogy a bevált műfajok művelése közben is a maga útját járja. Munkásságában külön fejezet illeti meg Pomázról készült festményeit. A tanácsháza, a művelődési központ, több helyi kúria és villa, kastélykapu áll össze a település művészi topográfiájává, de úgy, hogy a valósághűség nem mond ellent az eszményítésnek, az építészetileg műszakilag pontos kép lokálpatrióta ragaszkodást, nosztalgikus meghatottságot is tolmácsol. Mindezek az objektumok élénk, mozdulatlan színfoltokban jelennek meg O. Dancsó Ilona vásznain, s ugyanakkor mégis vibráló káprázatnak hat mindahány ábrája. Festői módszerének az az összetettség, színképi szintetizálás a varázsszere, magától értetődő egyszerűség, romlatlan természetesség árad minden munkájából, mégse hanyagolja el az árnyalás lehetőségeit. A teoretikusok kibékíthetetlen ellentmondásnak vélték a lokálszínek alkalmazását a fénytörés jelenségei közepette, s a festésmódot eszerint mintegy kategorizálták, mesterséges képletekre szabdalták. Oltvainé Dancsó Ilona részint ösztönösen, majd a tudatos gyakorlat folyamán kialakította azt a festői egységet, ami a megkülönböztethető színfoltok összekeverése nélkül végül feloldja a mechanikusan adagolt kontrasztokat, szerves összképpé foglalja össze az optikai változatokban rejlő színbőséget. Nem használja ki annak esélyeit, hogy a megvilágítás fokozataival az egyes tónusok egyenrangú szerepét korlátozni is lehet, a kolorit kikeverésekor ugyanis az egymás mellé rendelés intenzitását részesíti előnyben. Ekként éri el, hogy festményei - úgyszólván - ragyognak, töretlenül közvetítik a pleinair helyszíni effektusait, mégsincs bennük semmi, ami a fénytani véletlenekre emlékeztetne, mert az érzékletek rendet teremtenek a pillanatnyi benyomások menetében. Így van módja Dancsó Ilonának arra, hogy a légies mozgalmasságot lüktető hangsúlyokkal párosítsa, s fordítva is, arra, hogy a régi épületek méltóságos statikáját múltidéző ünnepélyességgel, a költői lebegés atmoszférájával ruházza fel. E nemben főműveként ifj. Dankó József 1822-ben épült és Budán a Donáti utcában található családi házának az előcsarnokára emlékezetető képe mondható, melyen a kockaköves udvar, a vasrácsos lépcsőház játékos kalligráfiája valamiféle reformkori ábránddá magasztosul. Ez a főmű egyben főpróba, mintadarab Európa nevezetes műemlékeinek felidézéséhez, s olyan jól sikerült, hogy az építészettörténet nevezetességeinek a látképeihez is célravezető módszertani modellnek bizonyult, így a Loire-menti kastélyok közül Chambord-hoz, Chaumont-hoz, Valencay-hoz, de a párizsi Sacré Coeurhoz, a raguzai lakótoronyhoz is. Ez a stilizáló szerkesztés mellett is érzékletes festőiség helytáll a művészeti ág minden vállfájában, a tájfestészetben csakúgy, mint a zsánerképben, portréban, s főként a csendéletben. Oltvainé Dancsó Ilona úgy festi meg az orgonához választott vázát, mintha az is az architechtonikus térplasztika vizuális megfelelőjét kívánná meg tőle. Nem csupán az altchen porcelán, a vásárhelyi kerámia, a városlődi keménycserép, de a gyöngyvirág, tulipán, rózsa, dália szirma is szabatos formába kívánkozik. Végül is ez vezet O. Dancsó Ilona művészetének a megértéséhez, a szakma szeretete, az alkotás öröme, s ami ebből következik, a szívesen vállalat tennivalók lelkiismeretes elvégzése, a művészi tervek kivitelezésekor érvényesített készséges műgond. Ilyetén törvények szerint dolgozik az, akit lelkesít a hivatása.