Illés Árpád emlékkiállítás (Szombathelyi Képtár, 1991)

Magvas tanulmányban olvastuk bő két évtizede az óhajt: szükséges és időszerű, hogy Vas megye képzőművészetet szerető, értő népe is megismerje festőfiát és talán éppen így érjen meg az elhatározás, hogy méltó módon vonja be életébe ülés Árpádot, segítséget nyújtván további teremtő küzdelmeihez." Sajnos, az ösz­­szeborulás - nehéz megfejteni mi okból - elmaradt. 1962-ben ugyan már rendeztek Szombathelyen a köztudatból kihullott „elszár­mazott" művész akvarelljeiből tárlatot. Az Életünkben az igazán mértékadó Sík Csaba méltatta munkásságát, a hazatérésre mégsem került sor. Közben teljessé érett, majd lezárult életművére ráborult a feledékenység szülőföldi homálya. Leveléből tudjuk, egyszer készülődtek celldömölki tárlatára, de a hirtelen kelt lelkesedés hamvába halt. Alig meglepő, ha említve nevét itthoni körökben, csodálkozó tekintetek fogadják a tényközlést, mely szerint Illés Árpád (még Mayerként!) Kisköcskön született 1908. május 20-án. Igaz ugyan, hogy korán elkerült családjával Győrbe, de a Weörös Sándorral összecsomózott sírig tartó barátság olykor visszacsábította a Kemenesaljára. Idős korában pedig Zsennye alkotóházát látogatta. Csak a hívó szóra várt hiába - mindhalálig. Képtári emlékkiállítása - néhány kölcsönzött mű kivételével - gazdag, szeretettel őrzött hagyatékából készült válogatás. Reményeink szerint joggal számíthat a felfedezés és meglepetés erejét sugárzó eseménynek. Az egykori Rudnay növendék művészetének kibontakozását szinte hiánytalanul követhetjük termé­szetelvű vásznaitól Az utolsó képig. Ahol megszakad a képek színesen áradó folyama, ott a kor reá mért pörölycsapásai okolhatók az elmaradt művekért. Illés eredetiségben fogant modernségével osztozott a magyar progresszió képviselőit nyomasztó, kirekesztő, elhallgató sorsban. Csakhát őt - Frank János szavaival - „a remek organikus absztrakt festőt" nem ragadta magával az olykor engedéke­nyebb, elnézőbb időszakok szabadabb fuvallata sem. Egy-egy munkáját beválogatták ugyan külföldre küldött csoportos kiállításokra, de különállását fel nem oldhatták. Jóval túl járt hatvanadik évén, amikor első nagy fővárosi tárlatát megrendezhette 1974-ben­­ az Ernst Múzeumban. Nagy reményekkel készült műcsarnoki retrospektívjére, de a sors kegyetlensége okán az már „emlékkiállí­tásként" nyitott kaput. Miközben nemzetközi lexikonok értékelik egyediségében megragadó festői teljesítményét - helyet jelölve számára a szürrealizmus képviselői körében -, itthon - Pesten sem különben - említetlen maradnak egymást követő évfordulói. Pedig művei ellenszegülnek az idő­őrlő, elfedő igyekezetének, nem engedik, hogy elsüllyedjen a múlandóság ködében. Szín, gondolat, sok-sok művészi érték energiái feszítik - s reméljük, le is pattintják - a feledés vastagodó burkát. Megkésett „hazatérése" szűkebb pátriájába talán hozzájárul, hogy életművéhez méltó rangjával helyet találjon közelmúltban eltávozott hajdani barátai, szellemi rokonai - Borsos Miklós, Weöres Sándor - megbecsüléstől övezett „társaságában". Vasban és a magyar kultúrában egyképpen. SALAMON NÁNDOR

Next