Prokop Péter festőművész kiállítása (Liszt Ferenc Művelődési központ, 1991)
Prokop Péter ÖREGKORI ÖNARCKÉP Az írás és olvasás előtt ötévesen már hódoltam a rajzolásnak. Elemi iskolában irkám körülhordva tanítóm dicsérgetéseivel lelkesített rá. Gimnáziumban az évzárókon nekem jutott mindig a rajzprémium. Kispap koromban sem aludt ki vonzódásom, amely a tudomány vetélytársának, nyaranként időt és unalmat kitöltő szórakozásul visszaszegődött. Káplán koromban erősebben követelte jogát és huszonhét évesen a pesti akadémiára hajtott. Mint minden kezdő esetében az élet eldorádójának számított. Kicsöppenésem után vidéken hitoktatóskodásom mellett gyermekmodellek után folytattam önképzésem. Csak utólag bizonyosodtam meg, hogy a szívós elszegődés és a „tőlem függ” kitartása éppoly döntő, mint a vele született tehetség. Vakmerően akkor vágtam neki száz négyzetméteres sükösdi freskómnak. Kopp Jenő elégiáit a jövő igazolta. Tájak, csendéletek, portrék, vallásos ihletésű témák szaporították ouvré-met. A provinciális környezet és megnemértés fullasztójában a magam teljes kinyitódásának vágya miatt 1957-ben Itáliába disszidáltam. A római akadémia diplomájával cívis romanusként az olaszok közé gyökeresedtem. Ha a Tiberis partja más is, nem feledtette velem nagyalföldi voltom. Jó érzékkel nem apróztam el magam megrendelők kívánságainak. Immár harminchárom év alatt létrehozhattam sok ezer darabos életművemet, mely közé mozaik-, freskó-, színesablak-kivitelezéseket is hozzáakasztgattam. Százas csoportokban énekkarnyi anyagként munkásságomat intézményeknek ajándékoztam. Kalocsán az érseki kastély folyosóin kétszázhetven képem. A város múzeummal tisztelt meg. Az Urbsban a Szent István Ház állandó galériám. E soproni rendezés a hetvenharmadik kiállításom. Magam jellemzéséül: kezdeti lefestő korszakom után expresszívé vált szemléletvilágom. Szenvedély, dinamika, hangsúlyos kimondás a sajátom. Sötét-világos, fényárnyék, kontrasztszínek a megoldásaim. Szeretem az anyag mondanivalóját is, melyet erőszakolatlanul meghagyok számára. A vonal szerepének döntő hangsúlyát különféle technikákkal kísérleteztem ki. Nincs különösebb, nehézkesen kidolgozott elméletem. Élményeim hatására ösztönöm vezeti kézjárásom. Fő félelmem, hogy a magam mamijává se zülljek el. Az absztrakt csábításoktól megmentett, hogy minél többet és szélesebben akarok megvalósítani magamból és minden emberből. Nem történészbúvár, sem kielégíthetetlen bányász, sem világot keresztül-kasul száguldó cserkésző, hanem alkotó típus vagyok. A nyolc-tízezer munkát testamentálók közé tartozom, akik a számukra kimért időben minél több művalutát harácsolnak össze. Csak amiben hiszek, adom közkézre. A hamis prófétákat megvetem. Hirdetem a lélek minőségét, mely több mint az ablakot ropogtató barom. Két évtizede, hogy a fogalmazásra is csábítottak. Rájöttem: írni vagy festeni ugyanaz. Hetedik könyvem, a Fügefám alól otthon jelent meg. A nyolcadik a Cseppkőbarlang kiadás előtt áll. Az utcán csavargó, életet figyelő, szemlélődő beszél belőlem. Sem pap, sem filozófus, sem művész. Azaz mind a három, sémáktól megszabadult kereső, aki a humanizmus nevében morfondírozik. Keresi a maga s a világ miértjét. Nem elkötelezett, inkább megértő alapon. Jóságra hivatott ember társas viszonylatait bogozgatom. Kicsit apostolként, aki nyes is, de inkább olt és szemezget. A mindenek fölé csorduló kategória, a szép nevében a teremtés koronájának maga fölé dicsőülését és méltóságát énekelem. Bárminemű ellenvélemény dacára az Istentől eredés és ráutaltság alapján az optimizmust kötelezőnek tartom. Föladatom, mint mindenkié, magamat kiteljesítve szolgáljam Teremtőmet, azaz helyesebben őt embertársaimban.