Borsos Miklós szobrászművész kiállítása (Csontváry Galéria, Budapest, 1992)

BORSOS MIKLÓS: MAGAMRÓL A félretett vagy hazavitt szobrokat csak 1957 őszén a Nemzeti Szalonban állíthattam ki. A természet kitágult előttem, a művészeti realizmus fogalma is tisztázódott. Egy növényi csírázás, egy bimbó fakadó formája épp olyan természet és ábrázolásra méltó, mint az emberi test vagy arc. Ami viszont a legizgalmasabb számomra, az mégis az emberi arc, és olyan lehetőségei vannak, hogy nem csak az ábrázolt személy, hanem „én” is, „Te” is benne legyünk. Ez különbözteti meg a művészetet a tanulmányfejektől. Az emberi dráma nélkül csak dekoratív artisztikum képzelhető el. Mindennek nagyon is megvan az értéke és helye. Jómagam is ha kútfigurát csinálok, akkor a természet más jelenségéhez nyúlok, mint ha Janus Pannoniust ábrázolom. Az esztétikai tisztázatlanságok keveredéseiből adódik az, hogy a visszaélések, csalások, viccek áradatával szemben nemcsak a közönség, de sokszor még jobb művészek is tétován állnak. A képzőművészet nem szorul magyarázatra, azért jött létre, hogy megmutassa azt, amit fogalmilag nem lehet elfogadtatni. A képzőművészetnek is vannak igenis határai. A zené­ben, ha az orgona­mű egy három ütemig tartó basszus hanggal végződik, zenei befejezés. De ha percekig szólna a hang, összefutna a környezet, hívén, hogy elromlott az orgona. A kerettől sem lesz kép a kép, hiába lehet falra akasztani. A szobor sem a talapzattól. Nagyon sok összetevőből keletkezik magasrendű mű. Az összetevők nincsenek mindig együtt. Ez sokszor nem is feltétlen követelmény. Egy bizonyos azonban, hogy az ízlés nem hiányozhat. Ezt akkor írom le, amikor az ízlés fogalmának kiküszöbölése egyik célja a modernista és a nagyot akaró produkcióknak. Firenzében az antik és a reneszánsz mestereitől ezt tanultam és pályám folyamán korunk legjobb mestereinek műtermeiben is ezt láttam. Művészet 76/9. szám

Next