12. Erdélyi Képzőművész (Budapest, Erdős René ház/Debrecen, Déri Múzeum, 1992)

ERDÉLYI KÉPZŐ­MŰVÉSZ Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magosi Déva várát, hogy fölépítenék Legrégebbi balladáink egyikében, a Kőmí­ves Kelemenben már ott található a bűvös ti­zenkettes szám. Mitikus önmagában a Világ­mindenséget hordozza: időfelező, de kiinduló é­s nyugvópont egyaránt. Tizenkét erdélyi művész hatvan alkotása, is­mét csak az időre emlékeztet, melyben öszve­­tanakodék tizenkét szándék, hogy felépítik szobraikból, festményeikből és rajzaikból azt a Déva várát, mely dacolhat a közönnyel és az ellenséges indulatokkal, a perccel és a történe­lemmel, az elmúlással és a folyton újjászülető lemondással. Nem fél véka ezüstért, nem fél véka ara­nyért — bár­kinek nem fogna jól a földi gaz­dagság — de az örökkévalóságnak vékával sem mérhető darabjáért. S hogy a falakat, melyeknek meg kell állniok az idő könyörtelen rombolásával vetekedve, múlhatatlanná tegyék saját veszendő lelküket építették bele alkotásaikba. Mert nem hisznek a csodavárásban, csak az áldozatban. Ezek a lelkek néznek vissza reánk különle­ges tükörként, magunkat látjuk bennük min­denkori nyugtalanságainkkal és visszájára for­dult önámításainkkal, tisztaságunkkal és leg­szebb álmainkkal, borúsan, halvány mosollyal, alkonyattal, hegy-völgy reménnyel és vigasz gyanánt. Egynek — sokféleképpen. Egy keservesen vajúdó századvég egyéni tapasztalatait ragozza két nemzedék, Köröndi Jenő és Gaál András, Simon Endre és Márton Árpád, Kákonyi Csilla és Kopacz Mária, Fekete Miklós meg Adrian Chira, Gheorghe Mureșan vagy Haller József, Simon Zsolt és Sánta Csa­ba. Őszinteségükért, művészi-emberi hitelessé­gükért csupán az alkotásaik állhatnak jót, és éltető közösség teheti erőssé az érzékenység szikláira épített mindenkori Tréva várát. Sebestyén Mihály

Next