Kókay Krisztina textilművész (Dorottya utcai Galéria, Budapest, 1992)
a falikárpit ritka szerencsés csillagzat alatt született, mert a munka gondolatának kialakulásától a befejezéséig valóban a legszorosabb közösségben dolgozott a két művész - páratlanul elegáns, harmonikus, érett, közös mű jött ily módon létre. Ez a példaadó módszer nagyon elvétve fordul a művészek életében elő, az utólagos „díszítés” a megszokott gyakorlat, a valódi esztétikai összefüggések nagy kárára. Munkái sorát végigtekintve, majdnem azt kell kérdeznünk, vajon nem grafikussal van-e dolgunk, mitől, miért textilművész? Hová tegyük a „besorolást”, meg a diplomája eredetét? Az ilyesfajta kérdezősködés különben egy látszatproblémára terelné a figyelmünket - a grafika és a nyomott textil a legszorosabb rokonságban állnak egymással, mindkettő megvalósításának és sokszorosításának a nyomtatás a technikája, a legrégibb eljárásoktól napjainkig közös, majdnem azonos a technológiájuk. Okosabb, ha eltekintünk minden ilyesmitől és csak a látható művekre hagyatkozunk. Azokon pedig tisztán, törvényszerűen a rajz, pontosabban a vonal az egyetlen, de minden neki szükségesre képes eszköz, amivel Kókay dolgozik. Hogy éppen selyemre, lenre, pamutvászonra vagy papírra rajzol, annak a műre nézve alig van jelentősége, noha eltérő viselkedésük kétségtelenül megszabja a vonalak futását, erejét, keménységét vagy lágyító felszakadozását, és e hatásokkal él is a művész, de rajzának nem ez az igazi lényege. Hanem az, amikor megindul a papíron a tűhegyes kemény ceruza, és apró, finom, könnyű mozdulatokkal valamiféle új rendbe fejlődő struktúrát rajzol az üresnek látszó felületre. Az a papír másnak egy üres, fehér lap, nincs rajta semmi. Kókay azonban tudja, hogy az nem üres, milliónyi lehetőség van rajta, csak el kell indulni és meg kell találni, hogy merre és mi van elrejtve. Amikor rátalál az alapszerkezetre, akkor kezdődik az, amit a zenében improvizációnak ismerünk. Szívós, türelmes, ritmikus mozdulatai nyomán egyre több szólam lép be, mígnem kibomlik egy új jelenség. Egy táj, egy fa, egy figura, ami - ha a dolog végül úgy .kívánja - tájképpé, fává, csírává, emberré, bármivé lehet. Ha nem, akkor marad lehetőségnek, ami majd egy másik rajzon folytatja rejtélyes mozgásait. Megfordított absztrakció történik: az elvont struktúra-alakzatokból bontakoznak ki a reális formák. Látomásnak nem nevezhetjük, mert ellentmond a folyamat menetének. Nincs Kókay előtt egy belső vízió, egy többé-kevésbé kész kép, amit le akar rajzolni, a rajzolás közben születik meg a formák sorozata, egymást hívva elő, egészen a végkifejletig. A rebbenékeny, könnyed vonalak szakadatlan mozgásukkal, ritmikus váltásokkal rajzolják meg, hogy mi is van a fátyol mögött. Kókay a megszokott rajzi módszert is gyakorolja, azt, amikor a reális motívum - mely lehet bármi, virágszirom, kallódó fadarab, felvágott hagyma, egy falevél - a rajz segítségével tárul fel, s lassan átalakul egy különös új rendszerré, anélkül, hogy életbeli, organikus jellegét elvesztené. Ezzel a módszerrel sem redukál, hanem feltár, hozzáad az eredeti motívumhoz, teljesebbé teszi a lényegét tekintve. was a wonder, thought, that so many talented artists produced so much, that they could join forces and create a lasting forum for themselves. The conditions for entering the Biennials actually had a negative effect on Kriszitna Kókay’s chosen means of expression: classical gobelin and printed textile were merely allowed or even excluded from the Biennials. Still the Biennials were the occasions where modern Hungarian textile art ’happened’, where there was real competition. Each artist had to defend his or her own beliefs, they had to fight for new ideas and means of expression. No one could be successful with old and well proven patterns. In 1968 a genuine artistic struggle began, there were sharp debates among the textile artists, which in a paradoxical way led to the revival of gobelin and printed textiles. The artists met the challenge - a place was established where after all not words but artistic values mattered. It was at the Biennials that Krisztina Kókay started her career again. She took part in the Velem Symposium in 1981. This ’training camp’ gave her further impetus and carried her first to the International Miniature Textile Biennial in Szombathely, then to all the other textile Biennials and every significant national and international textile exhibitions. So far she has had a chance to finish only one largescale composition, which she designed together with the architect Villő Detre; it can be seen in the lobby and restaurant of Hotel Flamenco. This tapestry was woven under a lucky star, because from the very first idea of the work until the finishing touches the two artists worked really very closeyl together, and the result is an extremely elegant, harmonic and mature work of art. This exemplary cooperation between artists happens very seldom. Subsequent ’decorating’ is common practice, but it is quite harmful for genuine artistic coherence. Looking at her oeuvre one might ask whether she is a graphic designer or a textile artist. What, apart from her degree, makes her a textile artist? But this is a misleading question. Graphic art and textile printing are closely related to each other, both use the technique of printing and share almost the same technology. Rather, let us concentrate on the works of art themselves. In Krisztina Kókay’s works drawing or rather lines are the only means through which she is able to express herself. Whether she makes her drawing on silk, linen, cotton or paper it has hardly any significance for the work itself, although the diverse quality of the materials will undoubtedly influence the direction, strength, harshness or disappearance of her lines. She makes use of such effects but this is not the real essence of her drawing. She creates a brand new structure with short and gentle movements of the hand on what appears to be an empty surface. A sheet of paper for most people is nothing but an empty white surface. But Kókay knows that it is not empty but contains millions of possibilities, she only has to set out and find them. When she finds the main structure, then begins what is called improvisation in music. Following her powerful, patient, rhythmical motions