Paulikovics Iván szobrászművész (1992)
PAULIKOVICSi PaUlikovics Iván a közelmúltban mutatta be a Stúdió Galériában hozzávetőleg ötévi munkájának eredményét. A kiállítás egyúttal búcsúvétel volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójától, természetes kiválás a számára már korábban lazuló kötelékből. Kinőtt a Stúdióból, mostantól már papírforma szerint is felnőtt szobrászként kezelendő. Ez ugyan igazából már a Széchenyi Döblingben című szobra óta eldőlt, azt a szobrot egy magabiztos, alaposan felkészült, szellemében érett művész csinálta. A szobor kivételes feltűnést keltett. Egy Stúdiókiállítás zajából emelkedett ki, mégis képes volt maga körül rendet vágni és megálljt parancsolni. Paulikovics minden Stúdió kiállításon részt vett, és - emlékezzünk csak vissza - már legelső, pályakezdő munkái is ki tudtak szólni a forgatagból, hol szemtelen humorukkal, hol kihegyezett ellentétekre épülő hatásukkal, szinte irritálóan intenzív jelenlétükkel. De ami a legfontosabb: az ötlet- és geg-áradat közepén kivétel nélkül mindig plasztikai-formai eszközökkel vágták ki a teret és levegőt maguk közül. Paulikovicsnak az a szándéka, hogy így akarjon hatást elérni, önmagában sem akármilyen elhatározás; az évezredes mesterség örökségének birtokbavétele, a többek szerint kiszikkadó hagyomány vállalása súlyos program, rossz konstelláció esetében béklyóvá is lehet. Rövid távon pedig bizonyos elszigetelődéshez vezet, mert az ilyen szobrász nem úszhat mutatós papírhajón a fecsegő felszín áramlatában. Igaz, ennek - ha stabil értékekről és karakterekről van szó - a majdani célokat és reményeket illetően nincs jelentősége, csak nehezebb és keményebb a küzdelem. A Széchenyi-szobor volt Paulikovics döntésének és tehetségének első igazi, nem váratlan, nem meglepő, hanem szükségszerű igazolása. A Széchenyi-sors irgalmatlan drámáját így látni, és azzá a sűrű, sokértelmű látomássá formálni, amivé lett az alkotói kegyelem ritka pillanata. Széchenyi István a magyar szobrászatban eddig a legjobb esetben portré volt, de inkább a „legnagyobb magyar” méltóságteljes, nemes tartást öltő sztereotípiája, valamely nevezetes tevékenységének jól-rosszul megragadott attribútumával - egyszóval az emlékmű-szobor szkémája. A köztudat is jobbára csak ennyit bírt el Széchenyiből. Hogy talán Paulikovicsot a zuhanó test, a már halott agy kontrollja nélküli széttartó reflexmozgások, az életösztön (vagy halálfélelem) utolsó mozdulatai ragadták meg, és nem Széchenyi sorsának beteljesülése - ami nagyon valószínű, mivel elsősorban szobrász -, az a mi szempontunkból mindegy. A vízió tökéletesen egybevág a Széchenyi-végzettel. A Széchenyi Döblingben nem emlékmű. A karosszékbe kényszerített teremtő szellem, a nagy generátor pusztulásának ilyen groteszk látomását egy emlékmű sem viseli el, legfeljebb egy Széchenyi-házioltár magánmementónak. Mégis ez a szobor lett Paulikovics munkásságában egy új folyamat kezdete, amit a mai emlékműre való felkészülésnek nevezhetünk, most már nem is elsősorban formaiszakmai, hanem szemléleti, gondolati, érzelmi akkumulációnak. Mert bár a szüntelenül dolgozó, céltudatos program szerint mindig műhelymunkába mélyülő szobrász sok kisméretű plasztikát készített