Bakányi Gyula festőművész kiállítása (Árkád Galéria, 1993)

Bokányi Gyula nem azért lett festő, mert úgy határozott valamikor, hanem mert ez volt a sor­sa, az maradt is, hogy festő legyen. Nem tehe­tett és nem is tesz másként. Én abban a szeren­csében részesültem, hogy voltam a műtermé­ben - pontosabban: sikerült magamat keresz­tülpréselni a szobába zsúfolt képek barrikádjai között addig a - ha bőven mérem - egy négy­zetméternyi területig, ami a munkához még szabadon maradt. Hány kép volt a szobában? Úgy mondta: kétezer és ahogy néztem inkább több volt. Bokányi Gyulának úgy kell festenie, mint ahogy másnak levegőt kell vennie, ennie és innia kell, hogy életben maradjon. Gyötre­lem ez vagy gyönyörűség? Azt hiszem ez is, az is, olyan gyötrelem olykor hogy alig lehet kibír­ni, de aminek a gyönyörűségéről nem monda­na le semmi áron. A minket körülvevő művek csendes, begubódzott munkában érlelődtek. Bokányi Gyula nem a szereplés és a nyilvános­ság embere - bár reméljük és bízunk benne, hogy ezzel a kiállítással zárkózottsága múltidő­be kerül. A fiatal művész, aki magányban érlelt műveivel most egyszerre ugrik a fővárosi rival­dafénybe, méghozzá nem is mint melléksze­replő, hanem egymagában, főszerepben? Hadd nyugtassuk meg: nem kell szorongania. Ami itt a falakon körülöttünk sorakozik, kivétele­sen magas művészi erkölcs, elhivatottság és tu­dás tanúbizonysága. Meggyőződésem, hogy beírja velük nevét a fontosak és számontartot­­tak közé. Bokányi Gyula képeihez kell kommentár? Ami a lényeget illeti: nem. Beszéljenek magukért és tudnak beszélni, mert - bár nem használnak behízelgő festői fogásokat és nem maradnak meg az élet hétköznapi élményeinél - hangjuk tiszta, szellemük őszinte, nyelvük világos. Hidat tudnak verni lélektől lélekig. Egyet-mást mégis el kell mondani velük kapcsolatban. Ez a húsz­egynéhány kép a főiskolai tanulmányok befe­jezése óta eltelt esztendők munkájáról ad ízelí­tő beszámolót. Munka és kutatás szenvedélyé­nek kínnal és örömmel termett gyü­mölcstömege. Az örök kíváncsiságé és az örök elégedetlenségé, amely sohasem tud meg­könnyebbült sóhajjal pihenőt tartani az elért eredménynél, hanem belső ostorától hajtva új­ból és újból nekifeszül a magaszabta feladat­nak: nem lehetne-e jobban? nem lehetne-e másképp? A bemutatott művek három, egy­mástól világosan elkülönülő, ugyanakkor egy­mással világos kapcsolatot tartó, a belső fejlő­dés összefüggő fonalára felfűzhető csoportot alkotnak. "Szeretném magam megmutatni" és "Szeret­ném, ha szeretnének" - ez minden igaz művész belső parancsvágya. Ezért van ez a kiállítás is. CIFKA Péter művészettörténész (1929-1993) Részletek az 1984-es budapesti katalógus előszavából. Gyula Bokányi did not become a painter, because some time he decided to be one, but because that was and remained his predestined fate. He could not and would not do otherwise. I have been one of the few lucky ones to gain admittance to his studio - or rather I succeeded in sque ezing my way into a room through the barricade of paintings up to a spot of about four square meters left free for working space. How many pictures there were in the room? He said: two thousand, but I estimated there were more. Gyula Bokányi has to paint just as much as others have to breathe, eat and drink to stay alive. Is this a torture or a pleasure? I think it is a little of both, it is a - sometimes - unbearable torture, but at the same time a pleasure he would not renounce at any price. The works surrounding us all ripened in retirement. Gyula Bokányi is not a person who like to be in the limelight - but we certainly hope, that his reserve will be a thing of the past as a result of this exhibition. The young artist whose works born in retirement now get the publicity of the capital, and not as a second fiddler, but having the leading part. Let us reassure him: there is no reason to be uneasy. The works lined up here on these walls bear testimony to an exceptionally high artistic morals, vocation and professional knowledge. I am convinced that these works will place him among the important and recorded artists. Do the paintings of Gyula Bokányi need a commentary? No, as concerns their essence. Let them speak for themselves as they actully can speak, for although they do not resort to ingratiating tricks of the trade and do not stick to everyday experiences - their tone is clear, their spirit is sincere, their language is high in keye. They can create a bridge from soul to soul. There still remain a few things to be told about them. These twenty old paintings are a sample of the work achieved during the seven years, since he finished his studies at the Academy. They are the fruit of work and research. The result of eternal curiosity and eternal dissatisfaction, which never let him stop with a releieved sigh, but are urging him along to start again and again tastks set by himself, questioning himself if he could not do stil better and better, or otherwise? The works shown here represent thre different - and at the same time linking - periods bearing testimony to his inner development. " I should like to show myself and "I should like to be loved" the inner command of every true artist. This is the reason of this exhibition. Péter CIFKA art historian (1929-1993) Passages of his preface of the catalogue of the 1984 exhibition in Budapest,

Next