Halbauer Ede Létélményeim (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1993)

Sajátos - és tegyük hozzá azonnal, minden bizonnyal akaratlan - megfelelés fedezhető fel Halbauer Ede képei és pályája, az általa teremtett, ábrázolt és megélt világ között. Az egyik fogalom, mely a két síkot mintegy tükrözted egymásban, a rejtőzködés, a művész csak gesztusaival és gesztusaiban nyilatkozik meg, végül is beléjük burkolózva és mássá (?) válva általuk, amint rejtekezik amúgy is; szereptelennek, jelenlét nélkülinek hiteti el magát lassan harminc éve, amióta a sziréna részévé igyekezett válni. Csuha-szerű, halál­­szagú mezekbe, végletessé torzult vonásokba, megmerevedett mozdulatokba húzódik vissza, tehát egyszersmind megbújik a szakma szegletében, az inkognitója iránti mazochisztikus szenvedéllyel, ha már más nincs... A másik - egyébként már a rejtőzködés lényegét is meghatározó - fogalom, mely Halbauer Ede munkáit alapvetően befolyásolja, a kettősség. Ennek megnyilatkozása - számomra - nem csak azért, sőt nem elsősorban annak okán érdekes, miszerint funda­mentális princípiumok fogalmazódnak meg általa (pédául a férfi-nő vagy az élet-halál dualitása), inkább mert vele egy olyan, igen finom háló szövődik rá a művekre, melynek megsejtetése, a legjobb munkákon pedig megjelenítése szinte példa nélküli. A szerep kijelölésének és megtagadásának, a szerep eljátszásának és visszautasításának, a sze­mélyiség feltárásának és teljes elfedésének, a vágynak és a vágy nélküliségnek rajzolód­nak meg képei, pontosabban rakódnak a lapokra; jelenetekbe foglaltatnak magyarázhatatlan gesztusok egy önkínzó processzus révén, egy valóságos előadás során, melynek azon­ban soha sincs ott­létével erősítést adó közönsége, így a már-már metafizikus szenve­délyek utólag, de már egy másfajta dimenzióban és idejüktől elemelve kapják meg fájdalmas ábrázolatukat. A kín lenyomatát. ÖNEXPLORÁCIÓ I. (RÉSZLET) xero­gráfia Hajdú István

Next