Osváth Miklós festőművész (Sopron, Bemutatóterem, 1993)

Egy kiállítás margójára Osváth­­Miklós festményeihez Dalokat festesz lelkembe. Úgy ébred simul a táj, mint hajnali pacsirtaszó, messze tornyok kicsiny tanyák. Fák susognak domboldalon, léptek nyomán por kereng, kalászba borult réten nyújtózva megáll az idő, harangszó leng. Szekér zörög kutya vonyít, odaálmodta magát, rozzant kerítések tövén ásító, halovány virág. A gyermeket dalolod bennem, ki ott csücsül most is valahol, istállószagú csendben, elfeledtt poros padlásokon. Tücsök szavát és méz illatát, vén lovat amint búsan mereng, mennyi az út mögötte már, maradna, hisz fáradt és kehes. Rég kihűlt ebédek ízeit, mit faltunk, mert soha nem elég, a szegénység barázdáin bukdácsol jóra éhes mind ki emberként rémé! Az álmot dalolod az enyhülést, áldott csendet az édeset, nesztelen csillan ahogy fészkelődik szemedben a vágy és kezedben az ecset. Kardos M. Zséte

Next