Pasqualetti Zsófia Közelítések, avagy szobor-ötletek Isten kertjéből (Budapest Galéria, Budapest, 1993)
Évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy azok a kövek, amiknek szenvedélyes gyűjtője lettem, lehetnének akár Isten szobor ötletei, szoborvázlatai is. A kavicsgyűjtés kezdetben nekem vizuális ujjgyakorlatot jelentett, amikor is a válogatás, a rendezgetés közben olyan tiszta formákra leltem, amelyek kellő nagyítás után tökéletes szobrokká válnának. Nem vagyok szobrász ám, ha egy valódi szobor megragadja a figyelmemet, azt mindig egy talált kőhöz hasonlítom, s ha belefoglalható, ha a kő természetes tulajdonságait nem eltakarni, de éppen kifejezni igyekszik - tudom csak igazán értékelni, szeretni. Meghat a kövek tökéletes egyszerűsége, szeretem ráncaikat, gyűrődéseiket, s azt ahogy - az én válogatásomban ugyan - de mégis egymásnak felelnek. Abban az időben, amikor is a Hédervári kastély műtermében valóban Isten tenyerén élhettem, egy kavicsbánya közelségében voltam - és szenvedélyes kavicsgyűjtő lettem. Olyan erős szenvedélyemmé vált ez a tevékenység, hogy minden utamról - amerre csak jártam -, egy-egy vagy sokszor nagyon sok válogatott kaviccsal tértem vissza. Tudom, hogy szinte gyerekes dolgot műveltem abban az időben - engem mégis boldoggá tette ez a játék. Szerettem, féltettem a köveimet - igazi kincseim voltak, amikhez ragaszkodtam, amiket csodáltam. - Abban az időben engem egy reménytelen szerelem szenvedélye gyötört, egy talán soha be nem teljesülő szerelemé. A megtalált kavicsaim, amelyeket az előzőekkel párba állíthattam valamiképpen egy-egy érintéssé váltak - tudattalanul is a megtalálás boldogságával. - Azt hiszem mára túl vagyok a kavicsgyűjtés szenvedélyén, mégis, ma is azt gondolom, hogy az ember nem élhet teljes életet anélkül, hogy ne járta volna be a magáramaradásnak, a szomorúságnak, a beteljesületlen titkos vágyakozásnak az útjait. Még akkor is, ha ezek az utak éppen nem a lemondás útjai voltak, ellenkezőleg a vágyé, a mindenáron való beteljesülni akarásé. - De ez így sem igaz, mert a MINDENÁRON sohasem jelenthette számomra azt , hogy saját törvényeimet megszeghetem, azokat a törvényeket, amelyek éppen másokat védenek az én bárminemű vágyaimmal szemben. Pasqualiáimon ezért válik láthatóvá a Könyvek könyvének szerelmes éneke, s különösen azok a töredékek, amelyek a szépségre való rácsodálkozást hangsúlyozzák: a leginkább szublimálható vágyakozásét. Ez olyan szerelmi érzést ígér, amely ugyan nem mentes a szenvedéstől sem, mégis segítséget jelent abban, hogy magunkba integráljuk a világot, hogy akár egy utolsó menedékre - egy székre ülve - harmóniát keressünk, teremthessünk magunkban.