Torzó (Miskolci Galéria, 1993)

A TORZÓRÓL A torzó a XIX. század végén, a szob­rászatban műfajjá lett. Úgy műfaj, mint a költészetben az óda, a zenében a suite, a rondo, a festészetben a tájkép, a csendélet. Műfaj, mely egyúttal műforma is, mely szám­talan változat lehetőségével meghatárolt tar­talomkört ölelhet fel. (Pl. a tájkép a XVI. század hollandi festészetében alakult, a ké­pek „hátteréből”, önálló műformává; tartal­milag a hollandi csendélet a kereskedővilág értékes portékáját emeli - mintegy a cégérből - a művészet bűvkörébe. Van Gogh csend­életeiben a nyomor szegényes lomtára kap festői dicsfényt.) A torzó eredete az a kifejező erő, mely egy-egy antik szoborcsonkból sugárzik, mely nem része többé egy „elképzelendő” egész­nek. A szépség örök akkor is, ha a múlandó­ság láthatóan rányomta bélyegét. A reneszánszban, de még jóval azután is, a kiásott antik torzókat kiegészítették, sok­szor egész szoborcsoportokba építettek be egy-két antik szoborrészt. Még a XIX. század elején is rekonstruáltak, így Thorwaldsen is vandál módon „kiegészítette” a híres aeginai templom oromszobrainak maradványait. Evidens, hogy csak a klasszicizmus utáni romantika egyik szellemi áramlata hozhatta azt a lelkületet, mely a befejezetlenben is egészet tud látni, fogadtatta el a műélvezővel a „részt az egész helyett”, úgyhogy azt a részt még lelki szemeivel se kívánja kiegészíteni, hanem végleges egésznek fogadja el. Ebben homlokegyenest ellentéte a görög, vagy egy­séges stíluskorszakoknak - ezeknek semmi sem lehetett elég egyértelmű és gazdag, té­makörük zárt ikonográfiában katalogizált volt; ezt a témakört csak meghatározott mi­tológiai anyagból bővíthette a művész. Egy Apollon, vagy Szent Péter szobrának egy ré­sze a görög, vagy a középkori szemlélőnek haszontalan csonk volt. Az antik szoborrész tiszteletét és mint egésznek elfogadását először Michelangeló­­nál találjuk - az ő korában nála egyedül. Nem tudjuk adatszerűen igazolni, hogy Mi­­chelangelónál ez a vonzalom a befejezetlen, a romszerűség iránt mennyire volt tudatos, de tudjuk, hogy a „Pasquino” néven ismert, késő antik Meleager-torzót nagyra becsülte és szerette. Egész művészetéből leolvasható, fejlődésével fokozódó módon, hogy a kész és a befejezetlen között Michelangelónál nem volt meg a feltétlen ellentét - nem véletlen csupán -, hanem művészi akaratának ered­ménye is, hogy annyi „befejezetlen” művet hagyott hátra. A leningrádi Ermitage-ban egy remek kis méretű bronztorzót Michelan­gelónak tulajdonítanak - de ha ennek a modellja a mester műhelyéből került is elő, mégis nagyon valószínűtlen, hogy Miche­langelo egy torzót bronzba öntetett volna - az öntvény maga bizonyára sokkal későbbi eredetű. Mégis a torzó műfaj eredete - sok irányból - Michelangelóra, mint szellemi ős­re mutat. Utána nincs senki, aki ezt a lehe­tőséget Michelangelo művészi örökségéből kiragadja. Rodin az első, aki a XIX. század végén meglátja a torzót, mint szobrászi le­hetőséget. Rodinnál a torzó már nem egy magasabb rendű művészi tanulmány (mint már kevéssel Rodin előtt a francia és angol akadémikusoknál), nem is csak azért van, mert a görögöktől ránk maradt szobrok nagy része csonk­­­a rodini torzó az anyagból szabadulni akaró lélek szimbóluma. Művé­ben ennek a gondolatnak számtalan a meg­valósítási kísérlete - mind a torzókban, mind az egész alakokban. Mindegyikben kiérezni valami néha nagyon zavaró irodalmiságot - plasztikai illusztrációját egy gondolatnak, mely benne van Michelangelo számos szob­rában is, de melyet Michelangelo csak verse­iben nevezett meg­­, szobraiban sosem „süllyedt” a mimikus gesztusig. Mégis nagy ajándéka a modern plasztikának a rodini torzó: egy új műfaj született meg, a fejlődés és a lehetőségek szinte végtelen gazdagságá­val. Rodin hasonlóan viszonylik Michelangeló­­hoz, mint Virgil Homérhoz. Nemcsak utánér­­ző és követő akar lenni, hanem felújító is. Nagy részben a kor hibája, hogy ez nem sikerült, és Rodin tévedése, hogy hibásan hasonlította a szobrászat szerepét a XX. szá­zad Párizsában, a szobrászat szerepéhez a XVI. század Itáliájában. (Ezért sajnos a jo­gosság látszatával hivatkozhatik korunk minden bombasztikus propagandaszobrá­­szata Rodinra, aki pedig a modern szob­rászatnak oly sok igazi, maradandó elindí­tást, és maradandó értéket adott.) Rodinnál korban nem sokkal fiatalabb Aristide Maillol, aki Renoir szerint „igazi gö­rög, anélkül, hogy a görögöket utánozná”. Valóban, Maillolnál semmi kultusza nincs a befejezetlennek,­­ ő „kész” szobrokat alkot

Next