Torzó (Miskolci Galéria, 1993)
A TORZÓRÓL A torzó a XIX. század végén, a szobrászatban műfajjá lett. Úgy műfaj, mint a költészetben az óda, a zenében a suite, a rondo, a festészetben a tájkép, a csendélet. Műfaj, mely egyúttal műforma is, mely számtalan változat lehetőségével meghatárolt tartalomkört ölelhet fel. (Pl. a tájkép a XVI. század hollandi festészetében alakult, a képek „hátteréből”, önálló műformává; tartalmilag a hollandi csendélet a kereskedővilág értékes portékáját emeli - mintegy a cégérből - a művészet bűvkörébe. Van Gogh csendéleteiben a nyomor szegényes lomtára kap festői dicsfényt.) A torzó eredete az a kifejező erő, mely egy-egy antik szoborcsonkból sugárzik, mely nem része többé egy „elképzelendő” egésznek. A szépség örök akkor is, ha a múlandóság láthatóan rányomta bélyegét. A reneszánszban, de még jóval azután is, a kiásott antik torzókat kiegészítették, sokszor egész szoborcsoportokba építettek be egy-két antik szoborrészt. Még a XIX. század elején is rekonstruáltak, így Thorwaldsen is vandál módon „kiegészítette” a híres aeginai templom oromszobrainak maradványait. Evidens, hogy csak a klasszicizmus utáni romantika egyik szellemi áramlata hozhatta azt a lelkületet, mely a befejezetlenben is egészet tud látni, fogadtatta el a műélvezővel a „részt az egész helyett”, úgyhogy azt a részt még lelki szemeivel se kívánja kiegészíteni, hanem végleges egésznek fogadja el. Ebben homlokegyenest ellentéte a görög, vagy egységes stíluskorszakoknak - ezeknek semmi sem lehetett elég egyértelmű és gazdag, témakörük zárt ikonográfiában katalogizált volt; ezt a témakört csak meghatározott mitológiai anyagból bővíthette a művész. Egy Apollon, vagy Szent Péter szobrának egy része a görög, vagy a középkori szemlélőnek haszontalan csonk volt. Az antik szoborrész tiszteletét és mint egésznek elfogadását először Michelangelónál találjuk - az ő korában nála egyedül. Nem tudjuk adatszerűen igazolni, hogy Michelangelónál ez a vonzalom a befejezetlen, a romszerűség iránt mennyire volt tudatos, de tudjuk, hogy a „Pasquino” néven ismert, késő antik Meleager-torzót nagyra becsülte és szerette. Egész művészetéből leolvasható, fejlődésével fokozódó módon, hogy a kész és a befejezetlen között Michelangelónál nem volt meg a feltétlen ellentét - nem véletlen csupán -, hanem művészi akaratának eredménye is, hogy annyi „befejezetlen” művet hagyott hátra. A leningrádi Ermitage-ban egy remek kis méretű bronztorzót Michelangelónak tulajdonítanak - de ha ennek a modellja a mester műhelyéből került is elő, mégis nagyon valószínűtlen, hogy Michelangelo egy torzót bronzba öntetett volna - az öntvény maga bizonyára sokkal későbbi eredetű. Mégis a torzó műfaj eredete - sok irányból - Michelangelóra, mint szellemi ősre mutat. Utána nincs senki, aki ezt a lehetőséget Michelangelo művészi örökségéből kiragadja. Rodin az első, aki a XIX. század végén meglátja a torzót, mint szobrászi lehetőséget. Rodinnál a torzó már nem egy magasabb rendű művészi tanulmány (mint már kevéssel Rodin előtt a francia és angol akadémikusoknál), nem is csak azért van, mert a görögöktől ránk maradt szobrok nagy része csonka rodini torzó az anyagból szabadulni akaró lélek szimbóluma. Művében ennek a gondolatnak számtalan a megvalósítási kísérlete - mind a torzókban, mind az egész alakokban. Mindegyikben kiérezni valami néha nagyon zavaró irodalmiságot - plasztikai illusztrációját egy gondolatnak, mely benne van Michelangelo számos szobrában is, de melyet Michelangelo csak verseiben nevezett meg, szobraiban sosem „süllyedt” a mimikus gesztusig. Mégis nagy ajándéka a modern plasztikának a rodini torzó: egy új műfaj született meg, a fejlődés és a lehetőségek szinte végtelen gazdagságával. Rodin hasonlóan viszonylik Michelangelóhoz, mint Virgil Homérhoz. Nemcsak utánérző és követő akar lenni, hanem felújító is. Nagy részben a kor hibája, hogy ez nem sikerült, és Rodin tévedése, hogy hibásan hasonlította a szobrászat szerepét a XX. század Párizsában, a szobrászat szerepéhez a XVI. század Itáliájában. (Ezért sajnos a jogosság látszatával hivatkozhatik korunk minden bombasztikus propagandaszobrászata Rodinra, aki pedig a modern szobrászatnak oly sok igazi, maradandó elindítást, és maradandó értéket adott.) Rodinnál korban nem sokkal fiatalabb Aristide Maillol, aki Renoir szerint „igazi görög, anélkül, hogy a görögöket utánozná”. Valóban, Maillolnál semmi kultusza nincs a befejezetlennek, ő „kész” szobrokat alkot