Haász István (Budapest, 1994)
GEOMETRIA ÉS KONSTRUKCIÓ HAÁSZ ISTVÁN ÚJ MUNKÁIRÓL Haász Istvánt lassan másfél évtizede ismerem, munkáit érdemben 1979-ben láttam először a Fészek Művészklubban rendezett kiállításon, őt magát pedig ekkortájt Hencze Tamás műtermében. Ezt követte a Helikon Galériában 1982-ben bemutatott kis kiállítás, de az igazi áttörés 1988-ban következett be a Dorottya Utcai Kiállítóteremben. Ekkor már végképp elkötelezte magát a festészetnek, míg korábban évekig tanított a Fazekas Gimnáziumban rajzot és művészettörténetet, s mint hallottam igen kedvelt tanár volt. Rajztanári majd főiskolai diplomával sokáig igen szerényen, nagy belső küzdelmek árán próbált saját művészsorsával kiegyezni, és lényegében a hetvenes évektől kezdve a magyar avantgárd különféle manifesztációinak részese volt (Állatkerti kiállítás, balatonboglári Kápolnatárlatok, Kopernikusz kiállítás 1973-ban), tehát abban egyáltalán nem volt bizonytalan, hogy melyik utat és milyen útitársakat válasszon. Az a bizonyos 1988-as tárlat azoknak is meglepetés volt, akik hosszabb ideje figyelték munkáját. Sík Csaba a katalógusban azt írta, hogy „olyan festőt ismertünk meg Haász Istvánban, aki nélkül modern, mai magyar festészetről többé nem eshet szó". Ha nem is esett itthon sok szó róla azóta, a mérleg mindenképpen pozitív: 1988 óta tanít a Magyar Iparművészeti Főiskolán (tehát már „nem középiskolás fokon”, hogy József Attilát is idézzük), tagja lett a Szentendrei Művésztelepnek, sikeres kiállításai voltak Lengyelországban és Németországban és 1992-ben kilenc hónapot tölthetett a híres Worpswede-i Művésztelepen, amely a Goethe Intézetben rendezett kiállítás apropójául is szolgál. Ahogy az 1988-as kiállításanyag megfestéséhez jelentősen hozzájárult a lengyelországi Okunika Nemzetközi Művésztelep tapasztalatainak felszabadító hatása, úgy formálta ezt az új anyagot az észak-németországi Worpswede tapasztalata. Ez bizonyára meglepi azokat, akik mint sokáig magam is a németeknek ezt a Nagybányáját Otto Modersohn-nal, Paula Modersohn- Beckerrel azonosítva nem gondolnak az elvont, sőt konstruktivista művészet jelenlétére. Haász István számára is rendkívül áttételesen hatott ez a környezet, és akkor sem a német posztimpresszionizmus, hanem sokkal inkább az építészet, a házak hagyományos Fachwerk-konstrukciója, ha már mindenképpen konkrétumokat keresünk. Az öt évvel ezelőtti önálló kiállítás anyagában az alapprobléma, a festői program már jelen volt, mely akár konfliktusként is felfogható, természetesen művészi értelemben. Ez pedig nem más, mint a geometriai szerkezet szikár és logikus rendszere kontra érzékeny, finom, olykor dinamikusan szenvedélyes, vagy drámai festői felület. Haász István semmiképpen nem tartozik tehát a konstruktivista művészek engesztelhetelenül doktriner csoportjához, ha van még egyáltalán ilyen a világban, sőt éppen ennek a szigorú szerkezetnek a kikezdése, provokálása érdekli, ha a játékszabályokat be is tartja. Az új kiállítás onnan indul, ahol a Fészek Galériában rendezett tavalyi rövid bemutató abbamaradt. Amikor a közelmúltban átnézhettem az új anyagot, teljesen nyilvánvalóvá vált az a program, amit a művész kijelölt magának. Az a három mű csoport a vászonképek, az objektek és a