Gaál Tamás A kapcsolatok (Vigadó Galéria, Budapest, 1995)
Ez már egy más, ez már egy új tér, amelybe új szándékokat megtestesítő alakzatok kerülnek, s teremtik meg helyüket, tárják fel megnyilvánulási lehetőségeiket. Gaál Tamás a fal függőleges síkjára applikált, és az egy-egy adott térbe illesztett kompozícióit nem jellemezhetjük a megszokott fogalmakkal; a művek létezésmódja, megjelenésének szituációja, környezeti és befogadási viszonyrendszere is más, térszervezése is eltérő minőségű, a hagyományos szobor által képviselt koncepciótól idegen. Gaál Tamás alkotásai eklatáns példák a magyar szobrászatban a hatvanas évtized második felétől érlelődő radikális változtatás-kényszer - a konvencionális, a megjelenítő formálástól, a klasszikus eszményektől való elszakadás beteljesítésére. A tradíció-kapcsolatokra már csak a műveket alkotó szilárd anyag és a birtokba vett három dimenzió utal. A tömegképzés megoldásai szokatlanok, a formateremtés módozatai megújító jellegűek, a térszervezés erői ismeretlen energiák által életre kelők. A művek jelenség-világa nem kínál azonosságteremtési, felismerési lehetőségeket, nem vonultat fel logikus ikonográfiai motívumokat, s nincsenek szimbolizációs utalások, kapcsolódások, áttételek sem. Talán csak egyetlen tájékozódási pont dereng fel távolról, a századelőről. Tatlin kontrareliefjeinek, „attakjainak feszült világa idézhető meg előzmények, párhuzamok gyanánt. Ha az acélból alakított, öntöttvasból megmunkált, bronzból öntött - s néhány együttesben a fát is felhasználó - alkotások leírásával kísérletezünk, akkor feltevéseink szerint néhány megfigyelésünket viszonylagos pontossággal konkretizálhatjuk. A Gaál Tamás-művek fontos jellemvonása a nyitott és a zárt formák váltakozása, illetve egymáshoz, egymásba kapcsolódása, a vázszerű szerkezetek feltárása, láttatása és - mintegy ennek ellentéteként - a tömbszerűség, megbontatlanság manifesztációja. Lényeges, szerves alkotóelem a kompozíciókat uraló ferde tengely- higgadt horizontálisokat és vertikálisokat ne keressünk -, illetve a kompozíciórészek tengely-diagonálisainak metsződése, összecsapása. Kikerülhetetlen látványelemekként jelentkeznek a látszólagos perspektivikus torzulások, a szűkülések és tágulások, a rövidülések és megnyúlások nem az illuzionisztikus szabályrendszer által vezéreltek. Az e művész alkotásainak formavilágát átható különösség egyik eredője talán az elemekből való építettség, illetve a konstrukciót éltető rejtett vagy megszakított kapcsolatok struktúrája, a síkokból a palást-felületekbe való átmenet vagy váltás. Az építettséget, a kapcsolódásokat, a szétválasztottságot, az átmeneteket gazdagítják, dúsítják a felületkialakítás módozatai, a csiszolt, tükörfényes felületek és az öntésnyomokat őrző síkok és domborulatok váltakozásai - egymást-kiegészítései -, valamint a finom patinázás. És fontosak a környezeti, a művet befogadó közegelemek; fontos a fal, amelyhez a művek illeszkednek (vagy amelyről zuhatagként aláhajolnak), fontos a teremsarok, amelynek vonzásában megjelennek, fontos a padlózat, amelyre támaszkodnak és fontos a befoglaló tér, amelynek arányaival, atmoszférájával összeolvadnak vagy konfrontálnak. A Gaál Tamás legújabb alkotóperiódusát reprezentáló absztrakt konstrukciók és nyolcvanas évtized utolsó harmadában megnyílt pálya korábbi szakaszában keletkezett munkák az elvont geometrikus struktúrák tőmondatait elkerülik. Az alakzatok expresszívek, geometriájuk barokkos geometria. A fiatal szobrász - magabiztosan kimunkált - fantasztikus gazdagságú, finom érzékenységű, különös formái mélyén és közegében, bonyolult rétegzettségű összetevői között - a rideg szétszakítottságokban és a hideg konfrontációkban, a pattanásig feszült tér (forma) tömegviszonyokban - valahol ott mocorog az élet.