Gaál Tamás A kapcsolatok (Vigadó Galéria, Budapest, 1995)

Ez már egy más, ez már egy új tér, amelybe új szándékokat megtestesítő alakzatok kerülnek, s teremtik meg helyüket, tárják fel megnyilvánulási lehetőségeiket. Gaál Ta­más a fal függőleges síkjára applikált, és az egy-egy adott térbe illesztett kompozí­cióit nem jellemezhetjük a megszokott fogalmakkal; a művek létezésmódja, megjele­nésének szituációja, környezeti és befogadási viszonyrendszere is más, térszervezé­se is eltérő minőségű, a hagyományos szobor által képviselt koncepciótól idegen. Gaál Tamás alkotásai eklatáns példák a magyar szobrászatban a hatvanas évtized második felétől érlelődő radikális változtatás-kényszer - a konvencionális, a megjele­nítő formálástól, a klasszikus eszményektől való elszakadás­­ beteljesítésére. A tradí­ció-kapcsolatokra már csak a műveket alkotó szilárd anyag és a birtokba vett három dimenzió utal. A tömegképzés megoldásai szokatlanok, a formateremtés módozatai megújító jelle­gűek, a térszervezés erői ismeretlen energiák által életre kelők. A művek jelenség-vi­lága nem kínál azonosságteremtési, felismerési lehetőségeket, nem vonultat fel logi­kus ikonográfiai motívumokat, s nincsenek szimbolizációs utalások, kapcsolódások, áttételek sem. Talán csak egyetlen tájékozódási pont dereng fel távolról, a század­előről. Tatlin kontrareliefjeinek, „attakjainak feszült világa idézhető meg előzmé­nyek, párhuzamok gyanánt. Ha az acélból alakított, öntöttvasból megmunkált, bronzból öntött - s néhány együttesben a fát is felhasználó - alkotások leírásával kísérletezünk, akkor feltevé­seink szerint néhány megfigyelésünket viszonylagos pontossággal konkretizálhat­juk. A Gaál Tamás-művek fontos jellemvonása a nyitott és a zárt formák váltakozá­sa, illetve egymáshoz, egymásba kapcsolódása, a vázszerű szerkezetek feltárá­sa, láttatása és - mintegy ennek ellentéteként - a tömbszerűség, megbontatlanság manifesztációja. Lényeges, szerves alkotóelem a kompozíciókat uraló ferde ten­gely- higgadt horizontálisokat és vertikálisokat ne keressünk -, illetve a kompozíci­órészek tengely-diagonálisainak metsződése, összecsapása. Kikerülhetetlen lát­ványelemekként jelentkeznek a látszólagos perspektivikus torzulások, a szűkülések és tágulások, a rövidülések és megnyúlások nem az illuzionisztikus szabályrend­szer által vezéreltek. Az e művész alkotásainak formavilágát átható különösség egyik eredője talán az elemekből való építettség, illetve a konstrukciót éltető rejtett vagy megszakított kapcsolatok struktúrája, a síkokból a palást-felületekbe való át­menet vagy váltás. Az építettséget, a kapcsolódásokat, a szétválasztottságot, az átmeneteket gazdagítják, dúsítják a felületkialakítás módozatai, a csiszolt, tükörfé­nyes felületek és az öntésnyomokat őrző síkok és domborulatok váltakozásai - egy­­mást-kiegészítései -, valamint a finom patinázás. És fontosak a környezeti, a művet befogadó közeg­elemek; fontos a fal, amelyhez a művek illeszkednek (vagy amelyről zuhatagként aláhajolnak), fontos a teremsarok, amelynek vonzásában megjelennek, fontos a padlózat, amelyre támaszkodnak és fontos a befoglaló tér, amelynek arányaival, atmoszférájával összeolvadnak vagy konfrontálnak. A Gaál Tamás legújabb alkotóperiódusát reprezentáló absztrakt konstrukciók­­ és nyolcvanas évtized utolsó harmadában megnyílt pálya korábbi szakaszában kelet­kezett munkák­­ az elvont­ geometrikus struktúrák tőmondatait elkerülik. Az alakzatok expresszívek, geometriájuk barokkos geometria. A fiatal szobrász - magabiztosan kimunkált - fantasztikus gazdagságú, finom érzékenységű, különös formái mélyén és közegében, bonyolult rétegzettségű összetevői között - a rideg szétszakítottságok­­ban és a hideg konfrontációkban, a pattanásig feszült tér (forma) tömeg­viszonyok­ban - valahol ott mocorog az élet.

Next