Jószay Zsolt szobrász (Eger, 1995)
JOSZAY ZSOLT 1951-ben született Szolnokon. 1974-ben kapott földrajz-rajz szakos diplomát Egerben a Tanárképző Főiskolán. Mesterei Blaskó János és Seres János festőművészek voltak. 1979-től él és dolgozik Miskolcon. 1984-től vesz részt szobraival, érmeivel országos kiállításokon. Tagja a Művészeti Alapnak (MAOE) és a Magyar Képzőművészek Szövetségének Részlet az egri kiállítás megnyitójából Jászay Zsolt pályaképe egyetlen kitérőtől eltekintve (a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején faragott, a keleti misztika formanyelvét használó s lelkiségét közvetítő faszobraira gondolok) egyenletes. Mindig is az emberi figura érdekelte, pontosabban a figura karaktere, a személyiség lényege. Ezért szobrai nem szépelgőek, nem artisztikusak, sokkal inkább kis életrajzok (Apám) vagy sors- és helyzettanulmányok (Egyedül). Jászayt nem a plasztikai viszonylatok izgatják, eltöprengő, időtlen, befelé néző arcok a művész eddigi életművének darabjai, akik valahogy nem tudják, vagy nem akarják elhinni, hogy az Aranykor” végképp elveszett, vagy talán csak vágyakban, legendában létezett, ha létezett egyáltalán. „ _ „ . . , Hann Ferenc muvészettörténész „Ismerem az utat, amerre mennem kell” Jószay Zsolt a léleklátó művészek nem túlságosan népes kolóniájába tartozik. Arcai belülről mintázódnak, s a lélek rezdülései a lehunyt szempillákon is átderengenek. Már tudniillik, ha csöndet tudunk varázsolni köréjük, hogy bennünk is elcsituljanak a médiák által naprakészre torzított „műértői” indulataink. Nem a tények, hanem a hozzájuk vezető utak, s a közöttük feltárható összefüggések foglalkoztatják elsőrendűen Jászayt. Olyannyira szembeszökő ez a törekvése, hogy egyik méltatója egyenesen „útonjárónak” nevezte — nyilván figyelembe véve néhány jellegzetes művének címét is. Ilyenek: Az utazó, Az úton (fából faragott kerek szobrok), illetve Valahol az úton I-II-III. (érmek). Az ember-ember közötti kapcsolatok nála a szó szoros értelmében kötelékekként jelennek meg, foszlányokká szabdalt, majd festékkel, viasszal „utókezelt” zsákvászon képezvén alkalomról alkalomra az összeköttetést a fából előcsalt férfi-, nő- és gyermekalakok vagy éppen egy-egy figura testes végtagjai között. A lekötözöttség, mint alapélmény egy másik, nem kevésbé drasztikus mozzanattal párosul műveiben: egész alakos szobrai szinte kivétel nélkül csonkák-bonkák. Szaknyelven így szokás ezt megfogalmazni, hogy torzak, de ha alaposabban szemügyre vesszük őket, hamar kitűnik, hogy a hatás, amelyet ránk gyakorolnak, korántsem csupán esztétikai természetű. Ezek a csonkolt kezek-lábak nem kompozíciós okokból mutogatják magukat, hanem jól érzékelhetően fájnak a szoboralakoknak, s a gúzsba kötöttség átkával súlyosbítva egészen pokoli közeget sejtetnek, amelyben — ne is próbáljuk tagadni! — mi magunk is velük együtt vergődünk. Pap Gábor művészettörténész 000"**** ""■ [UNK]•»Hl