Magyar Gábor (Dorottya Galéria, Budapest, 1995)
Az ikon szó eredeti kép jelentésén túl a bizánci festészet centrális kompozíciójú, transzcendens világot sugalló képeire is utal. Az ikonok felépítése igen tudatosan szerkesztett, konstruktív sémát követ, így nem is olyan különös, hogy egy, az absztrakció irányába induló festő, a kánonszerű előírásoktól ugyan elszakadva, ennek az archaikus kompozíciós rendszernek a felhasználásával hozza létre végtelenül letisztult képeit. Az 1983 óta kiállító Magyar Gábor festészetének alakulásában az absztrakció folyamatot jelent. Kezdetben a mai posztmodern megoldásaihoz hasonló eredményeket ért el a tárgyi világ elemeinek a képek terébe való emelésével. Ez a tér akkori képein egyfajta virtuális tér, melyben izomköteg-szerűen burjánzó, gyakran növényi formákat is felidéző dekoratív elemek fogják össze a színesen tobzódó formákat. Már ebben a korszakban is megjelennek absztrakt, konstruktív formai elemek - a spirál, a hasáb, a gömb - és a burjánzó szín- és formavilágon belül mintegy kontrasztként, a nyugalom, a belső rendszer jelzőpontjaiként kapnak szerepet, hogy azután az absztrakciós folyamat következő fázisaiban fokozatosan főszereplővé lépjenek elő. A letisztult képtérben a szimbolikus tartalommal bíró formák mellől elmarad az amorf, színes kontextus. A színek lényegében csak a középkori ikonokra utaló aranyra, a kék és a szürke eget idéző színpárosára, meg egyes földszínekre korlátozódnak, hogy azután, mintegy a redukciós folyamat lezárásaként, a fekete-fehér kontrasztjára egyszerűsödjenek. Mindezzel párhuzamosan a kompozíció is egyre letisztultabbá válik. A vissza-visszatérő motívumokból kialakuló koherens világ szerkezete a centrális, ikonszerű felépítés irányába fejlődik. Ez a kompozíciós elrendezés foglalja magába az uralkodóvá váló ambivalens formát, a cseppet. Ambivalens ez a forma vizuális és érzelmi szempontból is. Az egyszerre nyitott és zárt, a gömb befejezettségét megszakító - a korábbi képeken nyomonkövethetően a gömb és a hasáb szimbiózisát megvalósító - térhatású geometrikus alakzat egyszersmind antropomorf képzeteket is kelt, egy emberi fej leegyszerűsített sémáját idézve fel. A sík háttér előtt megjelenő nyitottzártságában, a valóságon túlmutatva, a térben lebeg, mintegy megnyitva a perspektívát a távolabbi világok felé. A vásznak nagy mérete pedig csak fokozza ezt a forma és kompozíció által sugallt végtelenség-érzést. A színek és formák redukciójával párhuzamosan, szinte észrevétlenül, egy új elem jelenik meg a képek szigorúan konstruált terében: a belső fény. A visszaverődő fény már korábban is jelen volt a csőszerű motívumon, a spirálon megcsillanva, de most, a kontúroktól megfosztva, ezek az elemek a fekete háttérből egyfajta belső izzással csillannak elő. Transzcendens művészet-e Magyar Gábor festészete? Mindenképpen az, ha a végtelen élményére való fogékonyságot és a megragadására irányuló vágyat a transzcendencia igényének kritériumaként fogjuk fel. S az hatásában is, ahogy a középkori székesegyházak magasra táruló boltozata által sugallt élményhez hasonlót kelt a nézőben. Hiszen ezek az épületek is azonos belső szándék, a végtelenség felé való törekvés megnyilvánulásaként jöttek létre. Magyar Gábor festészete a konkrét tárgyi világtól egyfajta szellemi magasság felé irányuló absztrakciós folyamat eredménye, s a születő élményt a kiállítás, mint egész - a képek egymás közötti kölcsönhatása - csak még hangsúlyosabbá teszi. Tészabó Júlia