Orbán Attila (Dorottya Galéria, Budapest, 1995)
„Kevesen eszmélnek föl rá manapság, hogy létezik festészet (pedig soha ilyen elementáris formában még nem létezett)”. Amit Christian Dotremont 1954-ben írt, ma fokozottan igaz. Elveszítettük a színek és jelek látásának képességét. Különös kontraszt. Soha az emberre a szín- és képi hatásoknak ilyen özönvízszerű áradata még nem zúdult. Formatervezett tárgyakkal zsúfolt lakásainkban harsogóan színes textíliák és szőnyegek, ruhaneműk és könyvek, képes magazinok és reprodukciók veszik körül életünket, és televíziókészülékeink előtt félig vakon, félig hipnózisba zsibbadva tűrjük, hogy lelkünkbe épüljenek a színek és formák emészthetetlen képi mérgei. De miközben világunk minden zugát átitatja a professzionális dizájn, az ember egyre tompultabb és lefokozottabb tudattal, egyre idegenebbül szemléli léte archetipikus szimbólumait, egyre értetlenebbül és zavartabban áll az őt szólító jelek, saját sorsa iránymutatói előtt. Mert az igazi kép útjelző. Minden igazi kép szellemi energiák hordozója. A kép, ha kép, a szellem finomabb, de valósággal és léttel intenzívebben telített dimenzióira nyit ablakot. Az igazi festészet ezért alkímia, ahogy a költészet és zene, a szó és a hang művészete is az. A rangra, hogy ablak legyen, nem minden festmény, és az alkímia rangjára nem minden festészet méltó, hanem csak az, amely meg tudja nyitni és fel tudja oldani a tér-időbe zárt világ burkát, rést tud ütni a fizika törvényeinek sziklafalán, és irányt tud mutatni a végleges otthon felé. Orbán Attila festményei a fény alkímiai műveletei. A tér, amelyben egy ősi látásmód alapjelei megjelennek, súlyos és telített. Ez a tér olykor mintha a tundrák széláramaiból, olykor mintha tengervízből, de még gyakrabban mintha lávából lenne: izzik és sisteregve forr, mint az alkimisták sulpburgái, és ez a tűz — mint Hérakleitosz tüze — „mértékre fellobban, és mértékre kialszik”... Orbán Attila spirituális dimenziók szólítója. Az ember néha úgy érzi, a kép témája és a háttér egymással szerepet cserélt. A háttér nem szolgál, és megjelenítő ereje a téma motívumaival legalábbis egyenrangú. Nem mintha az előtér többnyire fekete figuráinak bármelyike elhanyagolható lenne. Mint magyarországi nagy elődei, Bartók a zene forrásmotívumainak és Hamvas Béla a szó primér logosz-erejének felkutatói, Orbán Attila is az után az ősi és elementáris jelnyelv után nyomoz, amelyben a megidézett szellemi energiák évezredek távlatából romlatlanul megőrződtek. Ez a nyelv egyetemes. Mindegy, hogy a lét alapszavai egy észak-amerikai indián ajkáról hangzanak el, vagy az ural-altáji tundrák vadásza mondja ki, és nincs jelentősége annak, hogy valamely visszatérő motívumhoz egy ősi afrikai maszk vagy egy szibériai barlang grafittije szolgált alapul. A fontos csupán, hogy önismeretünk milyen tudásszintjére nyit ablakot. Ma, „az apokalipszisnek ebben a kései, előrehaladott állapotában” (Hamvas Béla) a művészi hitelesség kritériuma: milyen tisztító erőket képes a tudatfelszín dimenzióin túlról megidézni, és ezeknek az erőknek segítségével milyen intenzitású felriasztó erőt közvetít. Orbán Attila, úgy vélem, pályája első szakaszát már bejárta. E szakaszban a hiteles megszólalás kritériumai ellen soha, egyetlen ecsetvonással sem vétett. Képeiből azonban a jövő ígérete is tisztán kibomlik. A megtisztítás, minden salak kiégetésének alkímiai művelete az, ami felé első korszakának íve mutat. Nem tudhatjuk, lesz-e elég ereje bejelentett igényét a korszellem ellenáramlataival szemben végigküzdeni. — De a tűz, íme, izzik. Dúl Antal