Csíkvári Péter (Műcsarnok, Budapest, 1996)
WONDERFUL WORLD Csíkvári Péter különös világot installál a Műcsarnok oldalsó termeibe: képekből és tárgy-installációból álló nagyszabású víziója igazi bukólikus állapotkép; a XIX. század nagy, enciklopédikus emberségképeihez fogható monumentalitást sugároz magából. Eredetét tekintve természetesen technikai médiumot használ, alapanyaga a fotográfia. Ha valaki tematikus kiállításban kívánná összegezni az utóbbi évek képalkotó módszereit, nem kerülhetné el, hogy külön tárlatot rendezzen a képzőművészek nagy barátjának, a számítógépnek. A Photoshop rajongóinak táborában méltó hely illetné meg Csíkvárit, aki csaknem fél évtizede foglakozik a gépi képalkotó eljárások lehetőségeit alkalmazó munkák készítésével. Az egyes jelenetek és a belőlük összeillesztett kép-frízek képtáblákra tagolódnak, a vakkeretre feszített, printelt vászon képként, festményként engedi értelmezni a fotó alapú műegyüttest. A fantasztikus külsők és historizáló tájképek eredeti, beállított jelenetekről készült felvételek digitális, elektronikus transzformációi útján keletkeztek. Az összbenyomás határesetet sejtet: a túlhajtott szépség, a klasszicizálás és a klisévé merevedett képiség határain járunk, miközben meg-megérint a giccs fuvallata. A műcsoport erőssége éppen ebben a köztes állapotában van. Egy rendkívül finom játéknak lehetünk tanúi: a képek és tárgyak modalitása sohasem engedi átcsúszni a határokon valamelyik irányba a munkákat, állandósult lebegésben tartja diszpozicionálisan, ami bizonytalanságba taszítja a nézőt. Grandiozitás vagy szemfényvesztés? Figyeljünk fel a munkákban realizált képvilág reprezentációjának hihetetlen (mondhatni túlfinomult) minőségére. A művész programot csinál az akadémikus minőségből, amiből a modernisták gúnyt űztek. Hatásaként a műegyüttes a művészet és az emberi vágy köztes területén egzisztál. Vágyódunk az eszményi után. Az akadémikus eszmény az örök szépséget hordozó információként kezeli a fényképet, s ez a vizuális képzelet állandóságán alapuló sajátos optikai csalódás eredménye. A fotó digitális feldolgozásával és manipulálásával egy deformált vizuális térben jeleníti meg a valóságot. Benyomul a fénykép örökkévalóságába, ugyanakkor a régi, klasszikus művészet ismétlődő emlékezet-kliséin rögzített világ örökkévalóságát is megzavarja. A művészi formálás klasszikus hagyománya ma érvényes és követhető tradíció, egyike a művészet lehetséges újragondolási törekvésének. Modernités utáni korunkban minden kiindulás egyszerre választható. Azzal együtt, ahogyan a kép ideája megváltozott az utóbbi évtizedekben - a fotón, a videón, a kompjuteren keresztül - a kép esztétikai státusa is új megjelenési területeket talált magának. A beállott posztmodern állapotban a művészet a technikával karöltve képes más dimenziókba helyezni a képzeletbeli tárgyakat. Képes arra, hogy az emlékezet tájképeit a tudaton kívüli világba, a medializált valóságba tegye át. A valóság elveszti hitelességét, ezért hajlamosak vagyunk elveszni a történelmi-kulturális valószínűség labirintusában. Előttünk vannak a képek, amelyek ékesen bizonyítják, hogy a technológiai fantazmák elmaszatolják és kiterjesztik a valóság határait. Csíkvári munkái illúziót keltenek, s olyan eszközként kezdenek működni, amelyek hatékonyan termelik újjá a hamis emlékezetet. Az alkalmazott technológia elbitorolja a művészet szerepét, ravaszul utánozza korábban élt művészek stílusát, az alkotás folyamatát, az ember természetét. Közben észrevétlenül a mágia szerepére aspirál, valóságot imitáló másolatokat, valóságot helyettesítő pótlékokat nyújt. S mindezt pusztán formai, stiláris jegyek néhol tudatos, néhol ösztönös reprodukálásával éri el. A tökéletes látványért munkálkodva a technikai, mechanikus és elektronikus manipulációkban a művészet önreflexiója is kifejeződhetne, de Csíkvárinál játékosabb és pragmatikusabb okok játszanak szerepet. A választott kiindulás, a fotó eleve realista vizualitást kínál, másrészt az ő munkái egy emblematikus hagyományba illeszkednek bele: a trompe l'oeil, illetve a 'kép a képben' hagyományába. Jól megfigyelhető ez a Zsuzsanna álma című képen: ügyes trükköt látunk, a voltaképpeni álom a képben külön kép formájában megjelenő jelenetként inszceniálódik. A pornográf álom terét díszes keret különíti el az 'elsődleges' képtértől, a figyelmes szemlélő mégis optikai trükköket, fedezhet fel: a kép átfogó, elsődleges teréből drapéria nyúlik át az álom világának keretén, hogy újra visszatérjen az ábrázolás elsődleges valóságába. Több átjárót is kínál a kép, megjelenítve a láttatás-elrejtés szimbolikus alaphelyzetét. E képen is feltűnik a több vásznon (A kert, stb.) visszatérő, rusztikus felületű, hengeres oszlop, amely a leselkedés képzetét kelti, mintha kinéznénk valahonnan. Esetünkben az