Derecskei Grafikai Művésztelep (1996)

A hajdú-bihari grafika jelene Az évezred utolsó három évtizedét átölelőn a mai (elsősorban debreceni központú) hajdú-bihari grafika keresztmetszetét kívánja bemutatni a de­recskei művelődési központ, illetve Pardi Sándor kulturális tanácsos, telep­vezető és Tamás István grafikusművész, művészeti vezető által összeállított tárlat, mely egyben felkészít az idén első alkalommal (június 16-25. között) megrendezendő megyei grafikai művésztelepre is. A három alapvető, hagyományos sokszorosító grafikai eljárás - a magas­nyomás (a fa- vagy a lágyabb hatásokat eredményező linómetszet), a mélynyomás (rézmetszés, azon belül a hidegtű, a mezzotinta vagy a gaz­dagabb tónusokat adó akvatinta), illetve a síknyomás (monotípia, litográ­fia, szitanyomat) - mindegyike jelen van a reprezentatív válogatásban, s szerepel ezek készítése a derecskei művésztelep munkájának tervei között is. A nyomatok mellett nagy számban látunk egyedi grafikai és vegyes technikai eljárásokkal készült alkotásokat. A nívós debreceni hagyományokat emlegetve nemcsak Vadász és Gáborjáni, esetleg Dobi Oláh vagy Nagy Ferenc, később Menyhárt nevét lehet idézni, pontosabban: a már nem élőknél nem kell megállni a felsoro­lásban, mert őket olyan nevek követik, akik megteremtik a hidat a múlt és a jelen között. Például Várkonyi Károly a kis- és alkalmazott grafikában. Móré Mihály a rajzban, aki ezzel párhuzamosan folyamatosan készített metszeteket, s festett is - mindketten reprezentatív műfajaikból mutatnak be lapokat. Józsa Jánosnak a nyolcvanas évek elején készült litográfiáit látjuk, me­lyek egyfajta neoreneszánsz, megújult humanista életérzést közvetítenek. Burai István dolgozik vegyes technikával, legutóbb az üveget próbálta ki, itt kiállított tusrajzain a vonal fekete kiáltásai a „belső koncentrálás" erejének fokát is jelzik. Subicz István a tónust tartja a vonalnál fontosabbnak: a lét szigora helyett annak puhaságát érzékelteti. Szilágyi Imrénél nemcsak a mű egésze, de a részletekben való gyönyörködtetés, a lényeglátó képesség­gel való megformálás öröme is fontos. Tamás István linómetszetei fekete-fehér tömegeikkel a balladák világára asszociáltatnak, melyek az én vizuális újra­fogalmazásai, mintegy belső önarcképek. László Ákosnál szintén jelen van a líra, hangsúlyozva a sorssal hadakozás fájdalmas gyönyörűségét. Vigh István karakteres univerzumának mindig új és új jelkódjait adja meg művei­ben. Fátyol Zoltán kozmikus terében egyetemes jelenné válik az őlmúlt, helyünket keresve valamilyen egyetemes, nagy ölelésben. Ezt az ölelést, a menedéket, a féltést intimebb környezetben mutatja be L. Ritók Nóra, harmóniára törekvő világával. Szabó Lászlónak immár posztumusz váloga­tását látjuk: nála a világ kinőtte ornamentikus szerepét, önálló teret és metaforikus jelentést igényel. Vitéz Ferenc FÁTYOL ZOLTÁN: Jégverés Tokajban SZILÁGYI IMRE: Kiűzetés LÁSZLÓ ÁKOS: Szent György-tanulmány

Next