Derecskei Grafikai Művésztelep (1996)
A hajdú-bihari grafika jelene Az évezred utolsó három évtizedét átölelőn a mai (elsősorban debreceni központú) hajdú-bihari grafika keresztmetszetét kívánja bemutatni a derecskei művelődési központ, illetve Pardi Sándor kulturális tanácsos, telepvezető és Tamás István grafikusművész, művészeti vezető által összeállított tárlat, mely egyben felkészít az idén első alkalommal (június 16-25. között) megrendezendő megyei grafikai művésztelepre is. A három alapvető, hagyományos sokszorosító grafikai eljárás - a magasnyomás (a fa- vagy a lágyabb hatásokat eredményező linómetszet), a mélynyomás (rézmetszés, azon belül a hidegtű, a mezzotinta vagy a gazdagabb tónusokat adó akvatinta), illetve a síknyomás (monotípia, litográfia, szitanyomat) - mindegyike jelen van a reprezentatív válogatásban, s szerepel ezek készítése a derecskei művésztelep munkájának tervei között is. A nyomatok mellett nagy számban látunk egyedi grafikai és vegyes technikai eljárásokkal készült alkotásokat. A nívós debreceni hagyományokat emlegetve nemcsak Vadász és Gáborjáni, esetleg Dobi Oláh vagy Nagy Ferenc, később Menyhárt nevét lehet idézni, pontosabban: a már nem élőknél nem kell megállni a felsorolásban, mert őket olyan nevek követik, akik megteremtik a hidat a múlt és a jelen között. Például Várkonyi Károly a kis- és alkalmazott grafikában. Móré Mihály a rajzban, aki ezzel párhuzamosan folyamatosan készített metszeteket, s festett is - mindketten reprezentatív műfajaikból mutatnak be lapokat. Józsa Jánosnak a nyolcvanas évek elején készült litográfiáit látjuk, melyek egyfajta neoreneszánsz, megújult humanista életérzést közvetítenek. Burai István dolgozik vegyes technikával, legutóbb az üveget próbálta ki, itt kiállított tusrajzain a vonal fekete kiáltásai a „belső koncentrálás" erejének fokát is jelzik. Subicz István a tónust tartja a vonalnál fontosabbnak: a lét szigora helyett annak puhaságát érzékelteti. Szilágyi Imrénél nemcsak a mű egésze, de a részletekben való gyönyörködtetés, a lényeglátó képességgel való megformálás öröme is fontos. Tamás István linómetszetei fekete-fehér tömegeikkel a balladák világára asszociáltatnak, melyek az én vizuális újrafogalmazásai, mintegy belső önarcképek. László Ákosnál szintén jelen van a líra, hangsúlyozva a sorssal hadakozás fájdalmas gyönyörűségét. Vigh István karakteres univerzumának mindig új és új jelkódjait adja meg műveiben. Fátyol Zoltán kozmikus terében egyetemes jelenné válik az őlmúlt, helyünket keresve valamilyen egyetemes, nagy ölelésben. Ezt az ölelést, a menedéket, a féltést intimebb környezetben mutatja be L. Ritók Nóra, harmóniára törekvő világával. Szabó Lászlónak immár posztumusz válogatását látjuk: nála a világ kinőtte ornamentikus szerepét, önálló teret és metaforikus jelentést igényel. Vitéz Ferenc FÁTYOL ZOLTÁN: Jégverés Tokajban SZILÁGYI IMRE: Kiűzetés LÁSZLÓ ÁKOS: Szent György-tanulmány