Horváth László porcelántervező kiállítása (Művészetek Háza Kisgaléria, Veszprém, 1996)
PORCELÁNPAPÍR Talán hat-nyolc éve, első találkozásaink egyikén arra kértem Horváth Lászlót, hogy porcelánból csináljon nekem egy darab papírlapot. Igaz, két évtizede azonos várost a művészeit sosem ajnározó Veszprémet laktuk, de személyesen nem ismertük egymást. Horváth közismerten visszahúzódó és halk személyiség. Tudtam őt, használtam is a munkáit, a Szaturnusz étkészletét kedveltem sőt, a megboldogult Visszhang ötödik számát éppen az ő porcelántárgyairól készült felvételekkel szerettük volna illusztrálni , de tudomásul vettem: zárt, kemény világába nincs bejárásom. Munkácsy Mihály-díjának örültem, s megrökönyödve kellett (azóta nemegyszer) tudomásul vennem azt, hogy e legrangosabb képzőművészeti díj tulajdonosának munkássága helyi ismertségén és megítélésén a dics semmit sem javít. Például: egyetlen köztéri alkotása sincs környékünkön. Horváth sok szempontból antiművész. Abban, ahogyan általában iparművészetnek állítja azt, amit csinál. Láthatólag az alkata sem engedélyezi számára a művészi allűröket, pózokat, nem hőse a kétnapos botrányoknak, ivászatoknak és kisvárosi felfordulásoknak így hát nincs ami (helyi) mítoszt, vagy ahhoz hasonló aurát vonna köréje. Nem kerültek mellé és hozzá titkos női rajongók, ügyintézők és hivatalos helyi támogatók sem. S végezetül: arra se nagyon törekedett, hogy a vidéki művészeti események, kiállítások és dokumentált helyzetek résztvevője legyen. A herendi porcelánmanufaktúrában dolgozik porcelántervezőként, de azért tudjuk azt is, sokan szokatlannak látják, hogy a koszorús, idegen földön is rangos nevű művész munkahelyen dolgozik. Mintha nem lenne képes engedik sejtetni a munkásságából megélni. Holott az életformája, az alkotási módszere: vállalás eredménye. Tudatos volt-e ez eredetileg vagy sem, az ma már tökéletesen mindegy. Merthogy időközben a magyar porcelán meghatározó nagymesterévé nőtte magát, aki azonosan híres az alkalmazott és az autentikus tárgyalkotásban. Sőt a nemzetközi szakma hitelesítette lakhelye számára (is), ami bizony kevesek számára adatik meg. Ami a porcelán papírlapokat illeti, egy nap kérésem után eltelt talán egy év papírtörülközőkbe csavarva átadott néhány tojáshéjszerű tárgyat. Arasznyi hosszú, nyers porcelánsapkák voltak, és smirglivel tapinthatóvá tette felületüket, élüket, sarkukat. S könnyű cellulózfecnikként, ha az asztalról a huzat a deszkapadlóra sodorta őket, megpöndörödtek, kunkori sarkukon egyensúlyoztak, izegtek - mozogtak, mint amelyek az új léghullámon már végleg távolra sodródhatnának. Olyan könnyűnek, törékenynek és megismételhetetlennek látszott ez a tucatnyi porcelánpapír, hogy hiába is készültem rá, nem voltam arra képes, nem tudtam erőt kapni ahhoz, hogy reájuk írjak. Odaraktam az íróasztalom elé, az agyonforgatott értelmező kéziszótár, egy ügyeletes fanyalgó mementónak kirakott levele és a Révai nagylexikon elé, csinálják meg a maguk létezésének a terét az életemben. Tisztaságukkal, funkciótlanságukkal, önmagukba zuhanó fehérségükkel legkedvesebb tárgyaimmá váltak. Amelyeket aztán mint Baráth Ferenc grafikus a maga égszínkék trópusi pillangóját sokszor magammal vittem mediterrán útjaimra. Ott voltak a veszprémi várkapitány, Verancsics Faustus szülővárosában, Sibenikben, amikor a városi művészek kiállítását rendezték, vagy Rovinjban, Rómában, mikor éppen hová volt pénzem menni. Tanúsíthatom, Horváth László porcelánjai illeszkednek a mediterrán kolorithoz. Mint azokon a vidékeken készült volna valamennyi az árnyékuk kék, akár a keskeny levélkés gránátalma bokrának alja a délután kettőkori fényben. A lapokból azonban mára csupán kettő maradt. Egy eltört, nyolcat pedig elloptak költőbarátaim, már akiknek bejárásuk van a könyveimhez, meglehetősen gátlástalanok, s alkalmas pillanatban egyet-egyet elemeitek a szűzies, betűkkel soha meg nem szennyezhető lapok közül. Én pedig, hiába vettem mindannyiszor észre tolvajlásukat, sosem akartam rájuk pirítani. Csak tudtukra adtam képeslapon, telefonban, könyv előzésére írt sorban , hogy immár van nekik egy Horváth Lászlóporcelánjuk. Géczi János III . ! ! [ !