Kodolányi László kiállítása - Újrafelhasznált tárgyak (1996)
Szent, rossz vasak Tele a környezetünk ronccsal, kacattal, rossz vasakkal. Ki lehetne rakni a póznára a kantárt, mint őseink a lókoponyát, de nincsenek állatok az istállókban, nincs mitől elűzni a rontást. Fölmutathatnánk régi szokás szerint ugyanilyen céllal a kocsikereket, vetőgépvázat, szecskavágó kaszát, ekevasat a semmibe. Önmagunk emlékművéül romlottak, jelképeseitek a pajtában, kocsiszínben, kamrákban, s lettek egy életforma hitetlen mementói, amint a falak törmeléke belepi őket az időben. Kirohadt a rámáiból, abroncsokból, a rugókból a fa, a vászon, a fonál és minden fém a pusztulás alatt rozsdásodik. Dögtemető-leheletűek a roncs-telepek a haszontalanság félrehányt képzeletében. És a kamrák ládái abbeli lehetőség nélkül, hogy hátha jó lesz még kacatjuk valamire. Már nem lesz jó semmire semmi, fölösleges a házban is, kikerül az udvar félreeső zugába, amerre nem jár a kaszás, hadd nője be a csalán, bürök és mindenféle gaz, ne lássuk a fűrész ragadozó cápafogazatát, a vérmérgező rozsdás agyarakat. Lassan az egész vegetáció a múltunkkal aláaknázott zóna. Pedig minden rakásban a kín és öröm, ahogy megszentelte a munkát, aminta földet, anyaggá alakította, úgy alakult maga is, kopott vázzá, rémképpé változott. Kísérteties álmaink lehetnek róluk, fölrepülnek az égbe, leszállnak a fákra, tele a gyümölcsös vascsikorgással, pengéssel, rozsdapityergéssel, sassá lesznek az ekevasak, varjúvá az vasalók, kisgyalu-rigók, szarka-madár-fúrók jönnek el értünk. Mind a mi kezünkből röpültek föl, valamennyi meghosszabbította létünk. Vasnyelvek, vaskarok tenyérragyogása, lidérces fénye tölti be éjszakánkat, a múltjukba tűnő halott tárgyak varázsa. Elpusztult világ, kimustrált értékek jelképei Kodolányi László szobrai, melyeket újra felhasznált tárgyaknak is nevezhetünk, de ezek a művek sokkal többet jelentenek annál. A kerék csak a mivoltában önmaga, rendeltetésében egészen más, a csáklyával nem csáklyázunk, az ásóval nem ásunk. Metamorfózisuk ősi mágiából ered, elűzi a bajt, a rontást, mint kitűzött lókoponya, a váz, a madárilyesztő. Akkor a porták, kertek, mezők védelmében, most az elhajított érték, a fogyasztó pazarlás ellenében, a természetes létezés visszaperléséért. Mi hajtja a kincseket teremtő művészt az elhasznált tárgyak bálványaihoz? Ezt most Kodolányi Lászlótól kérdezhetjük jogosan, ékszereket hozott létre az aranyimádó ősök utódainak, koronát, érmet, függő karperecét, nemesfém-keretes tükröt, hogy megláthassuk benne földíszített alakunkat, istenáldotta formákat. Gondolkodása folyamán juthatott idáig, nem annak ellenére. Annyi kellett csupán, hogy az érték súlypontját elmozdítsa a ritkaság különösségétől. A cselekvő létezés történetét szenteli meg fölöslegességében, áthelyezi, mint a halottak jelenvalóságát a mennybe, a tárgyakat egy másik környezetben láttatja mágikusnak. Attól lesz művészet minden, hogy megérinti az ember transzcendens tartományait, megteremti a nyelven túli nyelvet, akár az értékvesztett anyagból is, mely ugyanaz, mégis mást jelent most itt és máshol, a múltban. Föl a taligakereket a földről! Hadd álljon magas oszlopon a semmiben, mint az eszköziség úrfelmutatása, míg alul az ép kerékpár a teremtés céljának biztonságával dülleszkedik a falnak.. Az oszlopra függesztett kerekek már sohasem gurulnak az eke előtt, már az idő emlékművei, mementók, akár az eke szelet hasító pajzsa, az ásó szarvastrófeája, a bőrös és rugókig nyúzott kerékpárnyereg fejedelmisége, a motorgyertyák kiégett, örökké aszott kaktusza. Az alkotás útja abszurd, bájos, groteszk mosolya megdöbbentő, így lehet barátságos hajlék az egymásból fedelet képező vasborona, gyermekjáték lehetne Dózsa György UFO reinkarnációja, mert a régi jelentés másként érvényesül, ahogy ismeretlen rendeltetésű szörny a talajlazító tárcsa. Rajtuk már csak a delejes művészet az úr, a Garabonciás, beöltözve a kocátok grimaszába, géniuszába. Kodolányi László átkelt, nekünk is át kell mennünk a Valahová átlépsz kapujától a Boldogság kapuja felé, ahonnan megint Valahova átlépsz. A középső kapu a művész Utjának jelképe, az az egyszeriharmónia, amelyben az ötvösi mestermunka találkozik az autóalváz rugóiéval, és megérintik egymást, s átengednek a vasvillacímeres térbe a reinkarnálódás útján, fontossá téve a fölöslegesség látszatát. Saint-worthless iron Our surrunding is full of wrecks, odds and worthless iron. The bridle might be put on the pole just like our ancestors put the horse-skull on the top of poles but there are no animals in the stables and there is nothing from that the evil eye must be dispelled. We could show up the carriage-wheel for the same purpose, the sceleton of the seeding machine, the caff-cutter scythe and the ploughshare in the nothing according to the old costum. They have got worse for the symbol of ourselves in the barn, the coach-house and the chamber, and have became the unbelievable memento of a life-style while the broken fragments of walls have covered them in the passing time. The wood have putrefied from the frames, tires and springs; the canvas, the thread and all metals have got rusty whilehaving been perished, they smell like the breath of animal-burrial-ground in the thrown-aside imagination of the uselesness. And the boxes of the lumber-looms have no possibility for utilizing their junks for any purposes. They won't be useful at all, they are useless in the house as well and they are placed in the out-of-way nook of the courtyard which is avoided by the Repaer; and let the stinging-nettle, the hemlock and all weeds cover them in oder not to see the shark-teeth of the rapacions saw, the blood-poisoning rusty fangs. Slowly, the whole vegetation turnes to be a zone that is undermined with our past. Although, the pain and the pleasure in each butch have shaped the material while hallowing the work and the soil; and they have became seedy sceletons, phantoms. We can have ghosty dreams about them, they fly up in the sky and land on trees which are full of iron-kreaking with sounding and whimpering of the rust. The ploughshares will become eagles, the ironers will become crows and plane-owsels, and magpie-drills will pick them up. They all take off from our palms, they all are our extended being. The palm-shining of the iron-handles and iron-arms fulfil our nights with nightmarish light that is the magic of the dead objeckts that are disappeaning into their own past. Kodolányi László's statues are the symbols of the mustered values, a peris-hed world but these compositions convey much more meaningful messages. The wheel is inself only in its own nature but its intended purpose is completely different; we don't grapple with the grapnel, we don't mattock with the hatchet, we don't dig with the spade. Their metamorphosis is originated from the ancient black art in order to dispel the bewitching, the trouble like the hoisted horse-skull, the sceleton or the scarecrow. At that time they protected the homes, the gardens and the fields; today they claim back the natural being against the consuming waste. What impels the artist, who created treasures, towards the idols of the worn-out objects? Kodolányi László can be rightfully asked this question now, who created jewels for the gold-lover ancestors' descendants. He has also created crowns, coins, ear-pendants and bracelets, noble-metal-framed mirrors to see our decorated selves in it, god-blessed figure. He could reach this by his thinking and not doing the contrary. He merely needed to move the centre of the gravity of the values from the strangeness of the curiosity. The doer's history of being and his uselessnes are hollowed also the former is placed like the deads presence into heaven; he sees the objects as magic in a different environment. Art is born because it touches upon the human transcendent province also it creates a peculiar language, even the common one, even from the value-lost material-over the common language,nevertheless each art-piece has a different interpretation here and now that here differs from the interpretation in the past. Lift up the carriage-wheel from earth! Let it stand on the top of the tall column as the introduction of the tool-related being while the bicycle leans on the bottom of the colunm safely, knowing the purpose of its being. The carriage-wheels are hanged up on the top of the column and they will newer roll again in Front of a plough, they have became the monument of time, momenta, like the cleaving shield of the plough, the deer-trophy of the spade, the princely leathered bicycle-seats or its princely naked springs, and finally the forever withered cactus of the outburned spark-plug. The way of creation is absurd and charming, its grotesque smile is a palling. This is the way how the two harrows making a roof out of each other become a friendly shelter; Dózsa György's UFO reincarnation might become a toy for kids because the old meaning is interpreted in a different way just like the monster with unidentified purpose that is the soil loosening disk-harrow in reality. Only the magnetic art rules them, the wizard who takes the genius and grimace of lumbers. Kodolányi László has got across, we have to go from the "Gate of the Step Over Somewhere" towards the "Gate of Happiness" from where you step over „Somerwhere". The middle gate is the symbol of the artist's road, the solely harmony in which the silver-smith masterwork meets the springs of the caniage and touch each other, they let us to the pitchfork-escutcheoned dimensions that make the illusion of uselessness important through the way of reincarnation. Translated Éva Katona Ágh István Nagyméretű munkák/Works: 1973 Bajkál teázó Budapest. Fémrelief 16 m2 1976 Hilton szálló Budapest. Alumínium homlokzat 40 m2 1978 Kerepestarcsai kórház. Erkélymellvéd alumínium 20 m2 1982 Nemzeti Bank Szombathely. Sárgaréz relief 3 m2 1992 ESŐ irodaház Budapest. Függesztett vörösréz plasztika 6 m2 1993 MATÁV Oktatási Központ Győr. Sárgaréz relief 9 m2 1994 Seprais, Jura, Svájc. Szobor/Recycled objet 1980-tól 1996-ig cégérek, lámpák, boltportálol Kőszeg, Budapest, Makó, Győr stb.