Szabó Iván szobrászművész kiállítása (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1996)

Bevezető Szabó Ivánról mindig is tudtuk, hogy kiváló szobrász, humanista , a szó klasszikus értelmében, akit számos egykori tanítványa vall mesterének. Tudtuk, hogy állandó, tempós munkakedvvel dolgozik, belülről fakadó természetességgel formálva szobrait, domborműveit, érmeit. Tudtuk, mikor légiesen könnyed táncos leányaiban, lóábrázolásaiban gyönyörködtünk, hogy nemcsak kitűnő megfigyelés, mintázási képessége rejlik bennük, hanem táncos-koreográfus múltja, saját lovas gyakorlata és az alföldi ménes ismerete. Most mégis meglepett bennünket, újabb oldaláról mutatkozott be: jelentős gyűjteményt, pályájának mértékadó műveit ajándékozta a Jósa András Múzeumnak, kifejezvén érzelmeit, kötődéseit a tájhoz, Nyíregyházához, itt élő barátaihoz, közönségéhez. Köszönet érte. A tárlaton mindezek mellett az utóbbi másfél évtized termékeny alkotói korszakából válogatott, amely szigorú önkritikájáról, belső önfegyelméről éppúgy tanúskodik, mint játékos kedvéről, könnyedségéről. Hol szordinós magányos hegedűszavával, hol a görög tragédiák és ősi balladák titkot hordozó zengzeteivel ragadja meg a belépőt és nem ereszti. Európa és Ázsia nászából születtek önálló életre szobrai. Érzésvilágán, temperamentumán átszűrve jeleníti meg műveltségünk arche­típusait, melyben benne foglaltatik: a Piéta és az Életfa. Elektra és Basa Pista. Madarak és Halak. Nap és Hold. Páva és Bölény. Balett és Hajdútánc. Mementó és Napköszöntő. Női figurái eszköztelenül "pózolnak", mint a nagy színésznők­­ talpuk alatt képzeletbeli színpaddal,­­ nézzük őket, de közben háborgó lelkük titkait fürkésszük. Klasszikusan zárt, egyszerű formáikon gyengéden siklik a tekintetünk, miközben a görög sorstragédiák monoton kórusa hallik közöttük. Igen. A női figurák. Ruhátlanok és felöltözöttek. Mozdulatlanok és táncosok. Csöndesek és deklamálók. Szárnyasok és hétköznapiak. Maradók és indulók... Mind mind csupa "északfok titok idegenség"... akikben a szobrász, teremtésmítosza kel életre örök vágyként az elérhetetlenre. Ebben a mitikus világban csak akkor találjuk meg Ariadné fonalát, ha mi is képessé válunk a művészhez hasonlóan érzékelni a világot, amelyben jó lovasok "mezőn széllel járnak, vagdalkoznak futtatnak", de közben tudatalattinkban emléktöredékek "Haláltánc"-ot járnak... Indulnánk a "Csillag után" Betlehembe dicsőíteni az Urat, de már késő... "Jaj és mire odaérnék... te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb" (Babits Mihály ) És Radnóti szavai kúsznak élőnkbe, amint "vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron"... "jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot"... S a másik költő - kicsit később - belefajdul a világba, hogy nekünk is fájjon: "Ki viszi át a szerelmet"...

Next