Csíkszentmihályi Róbert kiállítása (Barcsay Iskola Galériája, Szentendre, 1997)

A történészek szerint ez volt a legrövidebb évszázad, hiszen minden, ami érdekes volt 1914 és 1989 között megtörtént. Aki azonban a művészetek történetét vizsgálja másképpen vélekedik, Ő úgy látja, hogy a legbonyolultabb, legtöbb meglepetést hozó évszázad volt ez a huszadik, fogalmi átrendeződések, robbanásszerű események hordozója, kérészéletű és valóban maradandó művészeti mozzanatok foglalata. A képzőművészet (s ezen belül a szobrászat) sem maradt érintetlen. A teret használó művészet Marcel Duchamp (tágabban a klasszikus avantgarde) óta zavar­ban van. Vajon beleférnek-e a szobrászat tartományaiba Joseph Beuys environment­­jei, a Fluxus művészeinek plasztikai jellegű kísérletei, vagy a poszt(?)-indusztriális hulladékokból építkező, ironizáló, nem ritkán frivol „pszeudo" szobrok? A kereső, kutató, sokszor elméleti kérdéseket boncolgató szobrászat fontos ered­ményeket hozott, ám egyidejűleg számos olyan életmű épült (itthon és a világban egyaránt), melyet tradicionálisnak kell neveznünk, ahol az oeuvre-ön belül zajlottak le a belső forradalmak. E vonulatnak egyik legfontosabb képviselője CSIKSZENTMIHÁLYI Róbert, aki már több mint három évtizede Szentendrén él és dolgozik. A művész a hetvenes évek elejéig főleg farag. Korai mészkő és márvány szobrai kis méretük ellenére is monumentálisak, súlyosak, tömbszerűek. 1971 táján jelennek meg először azok az erősen nyújtott, csak a legfontosabb helyeken részletező fi­gurák, melyekből később egész sorozat készül majd. Nem egy ekkoriban született mű a nyolcvanas, kilencvenes évek főműveinek arche­típusát adja. Jelen kiállításon három meghatározóan fontos műcsoportból láthat válogatást az érdeklődő tárlatlátogató (IDŐ - 1978-1984, FIGURÁK ÉS FIGURAPÁROK -1982, „EMBERI BESTIÁRIUM" -1994­). A viaszveszejtéses eljárással készült bronz kisplasztikákat sorozatszerű és alkalmi érmek egészítik ki. CSÍKSZENTMIHÁLYIt mindig is foglalkoztatta a tünékeny, misztikus, a dolgokat, értékeket eltüntető-elmosó (de megőrizni is képes) idő. Egyik alapművén (A csiga bemutatása, 1970, vörösmárvány, 23 cm) a barbár vonású ülő figura egy valódi megkövesedett csigát mutat fel, mint valami kultikus (kegy-ttárgyat, átemelve a régmúltat a jelenbe. Az IDŐ-sorozat darabjai órák. Roncsolt, széteső szerkezetek. Némelyikük napórára, csengésmegszakítóra, zsebórára, architektúra-elemeket felhasználó polgári asztali órára hasonlít. A romló, a nem megőrző idő metaforái ezek a plasztikák. A mechanikus alkatrészek között igen ritka a talált tárgy (object trouvé) -szerű elem. A művész a csavarokat, a finom fogaskerekeket a hagyományos szobrászi eljárással mintázta meg vagy faragta ki viaszból, bár előfordul, hogy egy gondolatilag odaillő porcelán érmét illeszt be a kompozícióba. Az óraroncsokon álló, karjait széttáró bronzalak, vagy a Gépember, akinek feltárt mellkasából rejtélyes szerkezetek bukkannak elő, már egy másik műcsoport felé jelent átkötést. A magányos figurákat ábrázoló kisbronzoknak előképei a nyolcvanas évek elején készült nagyméretű mészkő és fehérmárvány szobrok. Közülük talán a legfontosabb a görögországi Skironio Múzeumban látható, kezét szeméhez emelő, a tengert kémlelő márványalak (Meltemi) és a budapesti Kálvin téren álló Zene­­met viselő hegedülő figura. Itt jelenik meg először a sudarasodó, magasba nyúló forma, ahol a test csupán jelezve van, az ég felé haladva kezd részletezni a szobrász. A hegedűsnél csak a hangszer, az arra rámozduló kéz, a finoman hátrahajtott fej kap hangsúlyt. A művész arra tesz kísérletet, hogy a zenét, mint fogalmat, mint érzelmi mezőt jelenítse meg, amit verbálisan is, plasztikailag is szinte lehetetlen leírni. A gondolati lényeget szobrászilag kiemelő, a testiséget elhanyagoló előadásmóddal CSIKSZENTMIHÁLYI egy olyan műtípust teremtett meg, ami a kortárs magyar szob­rászatban egyedülálló, összetéveszthetetlen, jól elválasztja őt még az ugyancsak reneszánsz hagyományokat követő nemzedéktársaitól is. Kettéhasított, de mégis összetartozó figurapárja, a testére szövegszalagot fonó, nem nélküli (de sejtéseink szerint nagyon is feminin) alak e műegyüttes legjobb darabjai közé tartozik. A legújabb időkben a művész meglehetősen szokatlan állatember kontaminációkkal jelentkezett. A mitológia jól ismeri a sólyomfejű Hóruszt, a sziréneket, faunok és kentaurok népesítik be a mediterrán kultúrák lankáit. Ezek a demiurgos­­szerű, szimbolikus lények csak ritkán vidámak, sem Anubiszon, sem a Szfinxen nem mosolygunk. CSIKSZENTMIHÁLYI emberszerű bestiáriumának szereplői viszont derűsek. A félig asszonytestű anyafarkas inkább anya, mint réti vad. (Giovanni és Lorenzo Turini farkasánál ez éppen fordítva van.) A gyermek Romulus vidáman fickándozik teljes védettségében, mintha tudná, hogy hamarosan Acca Laurentia védőszárnyai alá kerül, s Rémus nincs sehol, hiszen mítosza a történelemben is elkopott. A női karaktert, annak formai és természeti jegyeit emeli ki a művész a menyét alakját idéző Kisragadozó című szobránál. A bumfordi vaddisznó (Bácsi) szinte portrészerű, a madárhölgy (Szárnyas) épp úgy az ég felé törekszik, mint a szférák zenéjével kontaktust kereső hegedűs. CSÍKSZENTMIHÁLYIt - tekintve, hogy par excellence szobrász - e művek születésénél azért az anatómia érdekelte leginkább. Nevezetesen az izgatta, hogy az állati test felépítése (még a madáré is) milyen közel áll az emberéhez, s vajon mi történik, ha az eltérő formákban nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot keresi. Hiányt érezhettünk volna, ha a kamaraméreteket alig meghaladó tárlaton nem láthatnánk válogatást a művész érmeiből. Talán itt mutatkozik meg legjobban a latin hagyomány, ami CSIKSZENTMIHÁLYI Róbert egész életművére oly jellemző. Az érem déli műfaj. Münchentől északra nem is értik igazán. (Észak-Európában a nemes anyag és nem a művészi teljesítmény az érdekes.) CSIKSZENTMIHÁLYI érmei voltaképpen intim, reliefszerű plasztikák, melyek tisztelet­ben tartják ugyan a műfaji szabályokat, de gondolatilag túllépnek az alkalmi érem napi aktualitásain. A Futás c. sorozat női figurája szenvedve menekül, testén célkereszt, a Homo Solitarius az ember mindenkori magányáról szól. CSIKSZENTMIHÁLYI Róbert érmei éppúgy sorskérdéseket feszegetnek, mint kör­plasztikái. Szerves részei a nagyívű pályának, mely a maga törvényei szerint gyarapodik, bővül az igényes művészetet kedvelők örömére. Hann Ferenc

Next