Farkas László, Orosz Péter, Varga Géza Ferenc (Gödöllői Galéria, 1997)

TERMÉSZETESEN r.­­ Farkas László, Orosz Péter és Varga Géza Ferenc művészi munkássága, legyen bár szó grafikáról, szoborról vagy installációról, egy terepen zajlik, és ez a természet, illetve annak háromféle megközelítése. Akarva, de talán ösztönösen is úgy építik az életművüket, hogy három különböző értelmezését adják a természetnek. 1. Natura morta. 2. Natura organica. 3. Natura artistica. Ez a művészi megközelítés sohasem létezik önmagában, hanem kölcsönös átfedésekkel erősítik egymást. 1. Natura morta. Mindhárman a természet és szinte kizárólagosan csakis a természetből vett anyagokkal dolgoznak. Fával, ággal, liánnal, hánccsal, kéreggel, szénnel, kővel, szőrrel, csonttal, állatbőrrel, azaz halott, halálra ítélt anyagokkal, az erdő, a táj, a vizek levedlett, kiszáradt, elpusztult elemeivel. A talált anyagok-tárgyak kerülnek kép- és szoborépítő tevékenységük előterébe, ilyen értelemben az “arte povera”, a “szegény”, a minimális anyaghasználatot igénylő művészet tárgykörébe is sorolható munkásságuk. 2. Natura organica. Mindhárman tisztelegnek az élő, az organikusan építkező és mindig megújuló természet előtt. Nem rombolnak a természetben, csak kiemelnek belőle. Műveiket a tájban, egykori természetes közegükben is kiállították, úgy, hogy az élő és a művi­ mesterséges egyként simuljon az élő természet szövetébe. 3. Natura artistica. Mindhárom művész megidézi, átírja, újraértelmezi természetfogalmunkat. A mesterséges és a művészi, az artificiális és az artisztikus náluk párban jár. Nem feltétlenül tudatos programról van szó, hanem inkább az anyagszeretet és a természetes anyagok felhasználhatóságának ismerete tartja össze művészetüket. Mindhárom művész a volt Művészeti Alap Lehel úti Kollektív Műtermében dolgozott a nyolcvanas években, barátságuk, közös gondolkodásuk innen datálható. Barátjuk és műteremtársuk volt Samu Géza szobrászművész, akivel többször közösen állítottak ki, halála után pedig többek között a Fáskör kiállítások szereplői Huber András kollegájukkal együtt. Farkas László a jelen kiállításra nem hozott szobrokat, bár volt néhány, amivel a nyolcvanas évek elején sikerült meglepnie a szakmát. A főleg fából készült munkáinak szellemisége mai grafikáin is visszaköszön. Farkas már akkor is “nagyban” és térben gondolkodott. A szőrből, kócból készült domború plasztikája emlékeztet a Nagyatádi Tájparkba szánt tervéhez. Kétdimenziós grafikái levegősek, szellősek, úgy nyitja meg a kép felületét, hogy új “tájképet” rajzol. Az ő horizontja visszavisz a mesék világába, ahol minden megtörténhet. Land art-jait meg kéne valósítani, műveit tájparkokká építeni, az emberi környezet tereivé, ahol halak repülnek a szélben ,az egyik hazai művésztelepen egy hal már évek óta ott száll egy pózna tetején­, vagy ahol bőségszaruk fekszenek a homokban, melyekből sohasem látott élőlények sorjáznak elő. Úgy érezzük, hogy a bőségszaruból születik maga a természet, a fű, fa, virág. Jó lenne ebben a természetben élni, visszatalálni elherdált idilljeinkhez. Farkas kevés eszközzel, minimális színhasználattal is képes megjeleníteni művei témáját: a saját maga kitalálta, mások által még be nem lakott tájat. Orosz Péter pályafutása során többször nyúlt biblikus témákhoz és tárgyakhoz, azok csak rá jelllemzően eredeti, új értelmezését adva. Sohasem vallásos áhítattal közelít a szimbólumokhoz, hanem fanyar humorral, nyerseséggel, szókimondó őszinteséggel, sőt erotikával fűszerezi műtárgyait. Kedvenc, ismétlődő motívumai a töviskoszorú /a galagonya helyett a sokkal durvább, erőszakosabb glediciát használja alapanyagként­, Jákob létrája/lajtorjája, Góliát csúzlija/parittyája (Dávidról szó sem esik Orosz történetében), az egyiptomi fáraók mumifikálására használt szövet, amit fahtánccsal helyettesít, Káin és Ábel, s bizonyára tovább tágítja ezt a kultúrkört. Orosz a mostani kiállításra töviskoszorú sorozatát úgy bővítette, hogy gömbbé, befelé forduló tüskéssé tette az alapformát, másutt minimalizálta a tüskék számát, egy-egy tüskét hagyott csak meg munkáin, így erősítve a tárgy sugallta misztikumot, művészi üzenetté fogalmazva át a vallásit. Elővette a spirált, az élet folyamatosságának szimbólumát, ahogy azt Farkas László is felhasználta, hiszen a bőségszaru erezete is hasonlóan tekereg. Orosz újra megjelenítette a plasztikáin a kötés-géz-bandázs­­gyolcs rétegét, a mumifikálás ősi matériáját. Miket is mumifikál Orosz? Elpusztult növényi életet. A fa bőre, azaz a háncs nála vedlett kígyóbőrként kifordul, majd ugyanarra a fára tekeredik vissza, amit egykoron védett, s most, halála után is képes azt óvni, élővé, időtlenné varázsolni. Ez a fajta művészi konzerválás egyféle engesztelés a művész részéről, így tudja megfordítani a történést, megállítani az elmúlást. Varga Géza Ferenc közel húszéves munkásságának alapvető jellemzője az organikus lét saját szobrászi nyelvére való átírása, a formák egyéni értelmezése. Egyaránt készít kisplasztikát, nagyobb mérető szobrokat /közterekre és a tájba/, valamint installációt. A halott természet anyagait használja fel, a kiszáradt fát, a letört gallyat, a kivágott nádat, a földre fekvő bambuszt, állati dögök-tetemek csontját, halak pikkelyes bőrét, vízpartok mosta követ, át sodorta kókuszdiót, növények kiszáradt termését, burkát levetett gyümölcsmagot, kérgesedő héjat, külső és belső vázpilléreket. A haláltáncból megmentett anyagok szobrokká állnak össze, a “danse macabre” örvénylő körforgása végén plasztikák születnek Varga keze nyomán. Szobrászatában az állati-növényi maradványok, a törzsek, testek, csontvázak, fossziliákra emlékeztető plasztikák vagy hiteles elemekből építkeznek, vagy pedig új kreációkat hoz létre, melyek szakértőket megtévesztő módon emlékeztetnek egykori őslényekre, holott sohasem létezett teremtmények születésének vagyunk tanúi. Van, ahol természethűen épül a csontváz, a borda, a gerincoszlop, van, ahol viszont DNS-spirálként kanyarog, van ahol azonosíthatatlan repülő tárgyként lebeg a néző felett. Gyermekkori képeskönyvek, egy őslénytannal is foglalkozó ornitológus és egy régész kell ahhoz, hogy megfejtsük titkaikat. Sokszor jobb a fantáziánkra bízni a dolgot. Mindhárom művész tiszteli és szereti a természetet. Azt hiszem, a természet ezért hagyja, hogy játszanak vele és alkotásokat hozzanak létre. Párbeszédet folytatnak, természetesen. Budapest, 1997. október 5. Kozák Csaba

Next