Szín-Folt Galéria és Művész Klub (Kaposvár, 1997)
erő éyzi es s* :sy£r osva*n rayjzsza*Kkor Első „professzionista” jellegű találkozásom a képzőművészettel arra az időre esik, amikor 1951-54 között mint gimnazista diák a kaposvári művész szakkör délutáni óráit látogattam. A kör vezetője Ruisz György volt, akit már a gimnáziumból is jól ismertem, hiszen rajzot tanított ott. A fiatalabbakból álló csoporttal azonban nem ő, hanem Gerő Kázmér festőművész foglalkozott. Az érettségi előtti hónapokban nagy merészen megkértem, hogy tegeződhessünk, amit ő persze minden további nélkül megengedett. Nagyon büszke voltam rá, hogy „kollégák” lettünk, és nem is sejtettem, hogy később mennyire hasznát fogom még venni annak, amit akkor ott nála tanultam. Az idő tájt ugyanis még elsősorban nem annyira a képzőművészet, hanem inkább a zene foglalkoztatott. Szüleim lakásában még ma is ott lóg az az aquarell, amit arról a fekete zongoráról festettem, ami akkoriban állt a lakásunkban. Hogy mégsem leszek majd jeles zongoraművész, azt anyám azonban már annak idején is sejtette. Nem volt nehéz ugyanis rájönnie, hogy gyakorlás helyett többnyire csak a magam feje után improvizálgattam órák hosszát, s ha már nem bírta idegekkel, bejött a konyhából és rám szólt: „Géza, ne klimpírozz annyit”. Mintha csak a jövőt érezte volna meg, no meg azért is, mert az nem hallatszott ki a konyhába, sokkal kevésbé zavarta az, ha festettem. Noha később megszereztem a zenetanári diplomát is, tényleg kiderült rólam, hogy nincsen elég türelmem ahhoz, hogy az egyszer már megírt darabokat mintaszerűen betanuljam, sokkal jobban érdekelt ugyanis az, „ami még nincsen készen”. így lett belőlem kutató természetű és írogató kedvű, sokat próbáló, az avantgárdért rajongó művészféleség. Ehhez a legtöbb segítséget persze a következő évtizedek tanulmányai és elmondhatatlanul sokféle természetű tapasztalatai adták. De ami a művészet manuális és technikai kérdéseit illeti, az erre vonatkozó ismereteimet és képességeimet 90 százalékban mégis csak egyedül Gerő Kazinak köszönhetem. Az alatt a négy év alatt olyan jól megtanultam nála rajzolni és festeni, hogy később kiállító művésznek is egész elfogadható lettem. Arról nem is szólva, hogy 1971 óta, mióta Németországban élek, rajztanárkodással keresem a kenyerem, ami azt jelenti, hogy azt tanítom az iskolában, amit annak idején Gerő Kazitól tanultam, és mondhatom, sikerem van vele. Noha bizonyára nem emiatt ismeri a művészettel foglalkozó közvélemény a nevemet, mégis büszke vagyok rá, hogy a kaposvári rajzszakkörből eredeztethető módszereimmel és ismereteimmel, azt hiszem, kenterben verem a Gerő Kazi volt az is, akinek a szájából először hallottam Cézanne nevét, s noha akkoriban (az ötvenes évek első felében!...) nem igen lehetett hozzájutni Kaposváron nyugati művészeti könyvekhez, s így Cézanne reprodukciókhoz sem, Kazi mégis értett hozzá, hogy közelebb hozza hozzánk Cézanne művészetét. Éppen egyik akkori barátom, a velem egyidős Klimó Károly akvarellképei közül szokta Kazi a szakköri órákon kiválogatni azokat, amik többé-kevésbé „Cézanne-osak” voltak, s azokon magyarázta el aztán az impresszionizmus technikáját, illetve a Cézanne-i ábrázolásmód sajátosságait. Hogy ő maga mit festett, vagy hogy mennyire volt impresszionista a saját képeit illetően, abból nem sokat láttunk. Könnyen lehet, hogy azokban a nehéz esztendőkben csak ritkán jutott hozzá, hogy a maga ízlése szerint fessen. 1954-ben pedig egyszer s mindenkorra otthagytam Kaposvárt, tovább tanulni Miskolcra, majd Pestre mentem. Kazi utódját Miskolcon találtam meg Kardos Pál zenetanár személyében. Ő tőle már Bartók zenéjéhez és a modern művészet gondolatvilágának a megértéséhez kaptam segítséget. Kazi alakja azonban megmaradt bennem, és később sokat gondoltam rá. Nem csak a rajzórákon tanultak bizonyultak hasznosnak, hanem a személyéből is egyre többet sikerült utólag megértenem. Család nélkül, nagyon egyedül és nagyon szerényen élt azokban az években, és a tulajdonképpeni kereseti forrása a szakköri órákért kapott fizetés lehetett. Délutánonként vagy ahogy közeledett az este, ott lehetett őt látni a kaposvári főtér sarkán, cigarettával a szájában. Gyerekek voltunk, de mégis megéreztük, hogy társaságra, emberi melegségre várakozott ott a járdaszélen, ami azokban a kopár és szigorú években elég hiábavaló reménykedés lehetett. Ami mégis az életet tartotta benne, az valószínűleg a festészetben való hite volt, és a modernek (akiket ő ismert modernnek) szeretete. Minden nagyképűség, póz vagy pátosz nélkül, egyszerűen csak azért, mert ezt tanulta, ehhez értett, és szüksége volt egy rajta kívül álló eszményre, ami erősebbnek látszott az embert akkoriban körülvevő nyomornál és terrornál - ami hozzásegíthette őt ahhoz, hogy túléljen. Szeretném hinni, hogy később jobban megbecsülték őt - ahogy megmaradt bennem a kép: a majdnem az egyetlen akkori kaposvári kultúrembert. Nagy mulasztásomnak érzem, hogy amíg élt, és megtehetettem volna, nem kerestem fel, és nem mondtam el neki azt, hogy milyen fontos még ma is mindaz, amire vele kapcsolatban emlékszem. Perneczky Géza főiskolát végzett német tanárkollégáimal.