Schéner Mihály képzőművész jubileumi kiállítása (Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba, 1998)

Dávid Katalin Velencei Karnevál Schéner Mihály Koss­­th-díjas képzőművész Békéscsaba Díszpolgára jubileumi kiállítása 1998. június 6—augusztus 9. Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum Felelős kiadó: Pap János polgármester Görgey Gábor és neje cipője Harmati Béla és neje cipője Juhász Ferenc és családja cipel maga elé elméleti korlátokat. Mert tudja, hogy az emberi szellemnek a teremtés pillanatától igaz joga a szabadság, az a határtalan lehetőség, hogy partnere a Végtelen lehet, így azután ne csodálkozzunk, hogy a szépséget a szakralitásban találja meg és a szakralitást odakölcsönzi mindannyiunknak. Művészete két ikonográfiai sajátságáról szinte minden róla szóló tanulmány említést tesz. Az egyik ilyen alapmotívum: a kezek. Alapmotívum, mert ebben az egy formációban képes összefoglalni mindent a világról, és ez a minden a Min­­denséget érinti. Mint, aki tudja, hogy ősi időktől magát a Mindenhatót jelentette a kéz, reprezentálta önmagában a Végtelent. Ezzel a motívummal elindítja a me­ditációk hosszú sorát: vonzás, taszítás, áldás, izgalom, nyitottság, félrevonulás. A kezek szimbolikus közvetítők a világ és a személyiség között. A másik, amit kiemelnek a róla írottakban, művészetének gyökereire utal. A népi motívumokról van szó, mint amelyek építőelemei az alkotásoknak. Való igaz ez a megállapítás, mert tetten érhető ikonográfiájában: huszárok, szegény­­legények, garabonciások, vándorcirkuszok mókamesterei és a bábuk sokfélesé­ge. Valamit azonban illő hozzátennem: ezek a motívumok nagyon sajátos és fontos szerepkört kapnak. Az a feladatuk, hogy folytonosságot és rokonságot biztosítsanak az ősi múlt és a jelenünk között. Megoldása ennek, hogy a mű­vész nem elégszik meg azzal, hogy alakjai pusztán motívumok maradjanak, ha­nem úgy dramatizálja őket, hogy sok ezer évvel előbbi létüket megelevenítse. A mát szépítik, a mában élnek, de a távoli messzeségből hoznak üzenetet. * Egyszer együtt voltunk Rómában. Közös szálláshelyünk a Via Giulia „unó” volt. Naponta meditálhattunk az én Madonnáimról és az ő sajátos látomásairól. Ő nézte a jelent és eljutott a múltba. Én a múltból érkeztem mindennap vissza a jelenbe. Én szimbólumokat magyarázgattam, ő azokat élesztgette rajzaiban. Miért említem ezt? Mert két képét őrzöm, amelyek valami módon Rómához kötődnek. Az egyi­ken a trónoló Mária kontúrjai látszanak és a Gyermeké az ölében. Rokona a San Paolo diadalívén látható Madonnának, de a trón foltja a mézeskalács - paripák alakjára emlékeztet. A másik festménye a megálmodott egykori Ostia, amilyen akkor lehetett, amikor még Aurelius Augustinus járt ott. Szerény adalék ez Schéner Mihály művészetéhez, de azért mondtam el mert olyan, amelyet e sorok írója dokumentálhat. 1998. április vége A kiállítást rendezte: Szepes Hédi művészettörténész, Művelődési és Közoktatási Minisztérium Az előszót írta: Dr. Dávid Katalin művészettörténész, kandidátus Reprodukció: Váradi Zoltán fotográfus • Katalógust tervezte: Barabás Ferenc grafikus Szinrebontás: Typografika Kft. (66327-569) • Nyomás: Körös Print Pack Kft. (66 447-608) H­a Schéner Mihály művészetéről szólok, akkor Magyarországra, Közép-Európára, Európára gondolok és szólok mindenkihez, bárhol éljen. Mert ez a művészet, igaz hogy csak meghatározott helyen születhetett, de olyan misztériumról tud, amely földrajzilag nem kötött. Egyetemesen emberi. Művészetének ez a lényege. Alakok, ar­cok, gesztusok, jelek, motívumok, tárgyak, úgy hordozzák a gondolatot, hogy minden ember belső világa felé elvezetnek. Benne él, nem is rejtőzve a humor — nagyon fontos a schéneri művészetben — de benne a mindig várható tragédia, az öröm és a bánat ismere­te. Szép ez a világ, de hozzátartozik a gro­teszk is, cipeli az ember önmaga terhét, azon­ban figyeli, hogy segítségre szorul-e valaki. Megkapó ezekben az alkotásokban, hogy a művész jobbnak lát bennünket és az általa teremtett világunkban a gonosz úgy személyesül meg, mint örök ellenségünk. Művészetében így tiszteletreméltó he­lyet jelöl ki nekünk: ott állunk a kozmikus fókuszban, ahol néha az angyallal birkózunk, de ez valójában csak erőpróba, mert fel akar készíteni bennünket a művész az INFERNO veszedelmeire. A sötétből, a ködből néha elővillan valamelyikünk és ilyenkor úgy tűnik, mintha körbevett volna a pokol, de azután ezt a szenvedést egy glóriás alak, máskor egy keresztet cipelő vagy keresztre szegezett Szentség magára veszi. A művész szeretete nem engedi megfogalmazni végső elveszettségünket. A kép­sorban valahol fényt kap a Gonosz és ez már a végzetét jelenti: az INFERNO el­süllyed a mélységben és a sötétségtől megváltanak bennünket a színek. Ezeket a képeket bármely égtájon ismerősként fogadnák. Korok, földrajzi tá­volság, kultúrák mássága, hitbeli különbségek nem fedik el őket. Mert amiket megfogalmazott a művész, az az archetípus misztériuma, emberségünk időtálló valósága, az emberi szellem rejtett valósága. És találkozunk a mesék világával is: a képek a vágyainkban élnek és álmain­kat realizálják. Meseházat teremt a művész. Ez azonban nem azonos a gyermek­szobák mesevilágával - bár otthon érzi magát benne a gyermek is - legalább annyira a már­­ nem gyermekek világa. Alakjai mézeskalács szépsége, játékos bohémsága a bűnbeesés előtti Éden világát tükrözi: a tisztaság utáni vágyat, jo­gát a boldogságnak. Múltból átmentett generációkat hordoz ez a szemlélet. Ezért mondták már expresszionistának, mondták szürrealistának és látták benne a konstruktív épít­kezőt. Igen, mind a három igaz, de úgy, hogy nem sajátítható ki egyik irányban sem. Mert Schéner Mihály ösztönösen öntörvényű. Ösztönösen, mert nem állít

Next