Gombos István (1999)

A l mintegy két évtizedes pályafutásra, művekben összegződő teljesítményre visszapillantva Gombos István kisplasztikáit és nagyobb léptékű szobrait szemlélve nem feledkezhetünk meg azokról a külső, ám megkerülhetetlen tényezőkről, amelyek munkásságát meghatározzák, illetve amelyek műveinek karakterisztikus jellemzőit körvonalazzák. A kizárólagosan fémeket - elsősorban bronzot, rezet, krómacélt, vasat - megmunkáló művész életrajzát szemlélve nem hathat a meglepetés erejével az a tény, hogy az erős szálakkal Dunaújvároshoz kötődő alkotó tanulmányai, felkészülése során ötvös-, illetve fémtechnikai- és - technológiai szakismereteket szerzett: munkáinak precíz kivitele, műgondja tökéletes anyaismeretről és magas fokú mesterségbeli, technikai felkészültségről, széleskörű alkalmazási metódusokról tanúskodik. A művek jobbára viszonylag kis mérete, kamara­ jellege is az iparművészeti vonzódás vagy érintettség jelként értékelhető, de egy olyan indíttatást feltételezve, amelyben kezdetektől jelentős tényezőként jelen volt, és napjainkban is erőteljes a szobrászati-tér­­szervezői, plasztikai-kifejezői szándék. A másik determináns tényező: a vasmű által nemcsak a magyar nehéziparban, hanem a kortárs szobrászatban is egyre jelentősebb szerepet kapó-vállaló Dunaújváros települése. A gyár, a Dunai Vasmű, majd a Dunaferr RT az elmúlt évtizedekben tág alkotóteret biztosított számos szobrászművésznek, s a nemzetközi alkotótelepek, szimpozionok organizálás és támogatása révén egy napjainkra már számszerűleg is nagy műegyüttesből szerveződő szoborpark létrejöttét segítette, segíti. A dunaújvárosi gyár vonzáskörzetében, kitűnő alkotófeltételei között a város több művésze is folyamatosan munkalehetőséget kapott, így többek között Friedrich Ferenc és Móder Rezső mellett Gombos István munkásságának is aktív támogatója volt ez az ipari objektum és közeg, az anyag­ adottságok, a technikai kivitelezés-lehetőségek, a város atmoszférája, a hely szelleme a művekből - hol könnyebben, hol nehezebben felfejthető-konkretizálható, de mindenképpen jelenvaló - inspiratív tényezőkként, fontos hatóerőkként rejteznek a Gombos-művek felszíni rétegei alatt. Tágabb szemszögből vizsgálva az ötvös-szobrász, iparművész-szobrász műegyüttesét természetesen meg kell emlékeznünk a konstruktív szellemiségű, geometrikus nyelvezetű elvont alakítás művészeti áramlatának nem lanyhuló intenzitású jelenlétéről, s arról, hogy az a kifejezési forma, stílusáramlat, nyelv a magyar művészetben, s kiváltképp a szobrászatban milyen különös, s napjainkig ívelően kiemelkedő jelentőségű. A hajdan Csiky Tibor köré szerveződött, a Mester halála után is az e szellemiséggel áthatott életművet építő alkotók (mint Heritesz Gábor, Budahelyi Tibor, Nagy Gábor Mihály, valamint a dunaújvárosi kortárs Friedrich Ferenc) munkásságával, törekvéseivel rokonítható, állíthatók párhuzamba Gombos István művei, amelyeknek lényegi jellemzője a letisztult, a részletek helyett a teljességre, a nagy egészre, az egységre figyelő, minden feleslegestől megszabadított formavilág, az alapformák - a kör, a háromszög, a négyzet - és az „alaptest" - a kocka - a kitüntetett szerepű megjelenítése, variatív alakítása, felboncolása. A síkban transzponált-épített, rétegzett domborművek és a térben komponált, zárt és nyitott rendszereket teremtő plasztikák, vagy az áttört struktúrák térbeli jellege mellett a dunaújvárosi művész fontos hatóeszköze a fény, a csillogás, a megcsillanás, illetve a visszatükröződés. A reflexeket közvetítő és a fényt elnyelő - a polírozott és a maratott, a fényes és a tompa felületek egy-egy művön belüli, együttes kialakításával e kompozíciók nemcsak térbeli és fakturális, hanem egyszersmind optikai-illuzórikus hatásmechanizmusok közvetítői és indukálói. A Gombos István-alkotta test- és váz­szobor - amely két alapforma között mintegy átmenetként jelölhető meg, értelmezhető a pálcasorok felfűzését geometrikus alakzatokkal összekapcsoló elem variáció - az egyszerűség, a szikárság, az eszköztelenség és a vérbő anyagszerűség közegeit, kereteit teremti meg és adottságait aknázza ki, úgy, hogy valamifajta láthatatlan beavatkozások eredményeként megszülető, illuzórikus áramlások, hullámmozgások rögzülései, illetőleg elvont ritmusképzetek, vizuális ütemrendszerek testesülnek meg. Ezek az elmozdulások mindig egy hajdan szabályos, de megváltozott-deformálódott rendszer emléknyomait őrzik olyanformán, hogy gyökeresen új formációt teremtenek. A sík elemei ki­vágódnak az alapfelületből és a har­madik dimenzióba fordulnak, a térbe komponált pálcika-palást spirális forgásirányokat jelöl ki egy képzeletbeli tengely mentén, s az egykor volt szabályosból új szabályoknak engedelmeskedő, mérnöki higgadtsággal vezérelt deformáció alakul. A kockacsúcs megbomlik, a semmibe veszik, s valami felemelő, fájdalmas szabálytalanság marad a befogadó martaléka gyanánt. A Gombos István műveit éltető mozgások mindig csendesek és méltóságteljesek, a hatások, a beavatkozások, a változásokat megindító, elősegítő képzeletbeli erők szelídek, sohasem erőszakosak vagy agresszívek. Nincsenek vad indulatok, hirtelen fordulatok, a szabálytalanságok szabályait, szabályosságait kutató szándékokat meditatív szemlélet hatja át. Kiegyensúlyozott, csendes, lassú, nyugodt ritmusú, harmonikus arányú - ezek lehetnének talán a Gombos István szobrait erőteljesen összefűző dekorativitás plasztikus, árnyaló jelzői. Wehner Tibor művészettörténész

Next