Matyófalvi Matyó Gábor emlékkiállítása (VLS Pinceműhely, Szentendre, 1999)

„VALAMI VAGY KETTŐ VAGY EGY..." pontosan megrajzoltam a terveket egy a tízhez méretben, eldöntöttem, hogy milyen anyagokból legyen a hajó és 1979 április elején elkezdtem építeni a testet. Kint hideg volt, de októberben már vitorláztam vele. Naponta 10-12 órát töltöttem a Balcsin. Itt ki, s utána még javítgattam, büty­­körésztem, különféle átalakításokat végeztem rajta és befejeztem rendesen. N.T.: És mi lett ennek a hajónak a sorsa? Beszélgetés Matyófalvi Matyó Gáborral N.T.: A korabeli Leninvárosban (ma már Tiszaújváros!) folytatott munkákról az ún. műanyagokkal kísérletező művésztelepről, mit tudnál mondani?! A Tiszai Vegyi Kombinátban 1977-ben eltöltött néhány hétről mesélj valamit! Bukta Imrével 1976 táján vagy Szentendrén (mert talán itt „csövezett" akkor valakinél) vagy a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában találkoztam először. Imre a TVK-ban dolgozott mielőtt fölvették volna a Stúdióba, az ötlet tehát tőle származik, hogy próbáljuk ki ezt a lehetőséget, mert a gyár egy valóságos kincsesbánya a művészek számára és ráadásul a dklinek a titkárát is nagyon jól ismerte. Hamar eldöntöttük a kérdést: megpróbáljuk. Beültünk az autóba, lementünk Leninvárosba, elkezdtük szervezni a dolgot és min­den összejött. Kötöttünk a gyárral egy szerződésfélét, hogy mit csinálhatunk, mit kaphatunk a vállalattól stb. Szállásunk volt, olcsón befizethettünk a gyári étkezdébe, háromfogásos kaját kaptunk, jól éltünk. Egy szobában csak ketten-hárman alud­tunk, szóval nem teltek rosszul a napok. A dirinek a titkára minden gyáregységbe szétküldött egy levelet, hogyha bármilyen anyagra vagy technikára lenne szükségünk, segítsenek nekünk. N.T.: Neked hány munkád maradt ebből az időszakból? Az egyik például sajnos most ment tönkre. Valahogy kikerült a napra, így annak annyi! De találsz még ezekből a munkákból a padláson is, s kint van hátul a műteremben az a nagy piros-fehér műanyag szobrom is. Ez egy 2 méteres, két darabból álló, két hasábra épülő függőleges plasztika. A piros forma alulról indul keskenyen, majd kidomborodik és belehatol a fehérbe, s ahol a piroson dudort látsz, ott oldalról „homor" van, s feljebb, ahol a „homor" jön, ott meg oldalról egy kis dudort találsz. Ez egy üvegszálas műgyanta szobor. Én akkor már ismertem ezt a technikát, mert előtte próbáltam összehozni az első hajómat. Ez volt egyébként a tanulópénz, mert ebből minden lett, csak nem hajó... M. M.G.: Lent van a Balcsi mellett egy kis faluban, egy kertben az utánfutón, de már nem láttam vagy három éve. Az egész Adriát megvitorláztam vele és egyetlen egy csavart se hagytam el belőle! Úgy döngettünk, olyan viharok voltak, öregem! Áh, marha jó volt­­ ’ egyébként! Ez volt az az időszak, amikor nem dolgoztam. Legfeljebb évi 1-2 művet csináltam. Inkább vitorláztam. Lehet, hogy pont ekkor kellett volna faragni a legtöbb szobrot. De ha Duchamp megtehette, hogy több éven keresztül csak sakkozott, akkor én miért ne vitorlázhatnék?! És el volt intézve magammal a dolog... N. T.: Kivel tetted meg ezeket az utakat? M.M.G.: Srácokkal mentem mindig, mert a feleségemről kiderült, hogy fél, pedig régebben a Tiszán versenykajakozott. Tudod milyen az?! Itt beülsz, ott meg kiesel és kész. Ez a hajó meg tőkesúlyos, s úgy működik, mint a keljfeljancsi. Szóval nem tud se fölborulni, se elsüllyedni, s ha becsukod az ajtót, a víz sem megy be, mert teljesen zárt. Tehát nem kellene félni, de ő mégis rettegett. Egyszer-kétszer elkap­tunk néhány vihart, egész éjszaka fütyült a szél, mint a hétszentség a Balaton közepén. S amikor amúgy jól megdöngettük a hajót, szegény átzuhant belül a másik oldalra és csupa kék, zöld, meg lila lett a háta... Megkapta a beavatást, de úgy dön­tött, hogy ő nem vitorlázik tovább így azután másokkal mentem az Adriára. Különben is jobb, ha nincs nő a hajón, mert az állandóan mosogatni, főzni és napozni akar. Egy túrót! Hát nem azért vitorlázol, hogy lebarnuljál! Mostanában meg nagyon drága lett ez a mulatság... N.T.: Miért volt számodra olyan fontos ez a hajó? M.M.G.: Mert mindig szerettem a vizet! Mikor kiskölyök voltam rendszeresen lejártunk a Tiszára vagy a Balatonra a rokonokhoz nyaralni. Itt lehetett csónakázni is. De tulajdonképpen én már 9-10 éves koromban régi hajókat rajzoltam romantikus stílusban, s arról álmodoztam, ha majd megnövök, vitorlást fogok építeni és elmegyek vele a tengerre hajókázni. Ez a vágy belém költözött, sokáig szunnyadt és egyszercsak a felszínre tört. Akkor aztán nekiláttam! Beiratkoztam a műszaki könyvtárba és a legnagyobb megdöbbenésemre mindössze 5 darab könyvet találtam ezzel a témával kapcsolatban. Tehát viszonylag komoly előtanul­mányokat végeztem s abszolút megtanultam hajót tervezni. Halál N.T.: Visszatérve a leninvárosi dolgokra, szerinted hogyan épül be életművedbe ez a rövid periódus? M. M.G.: Talán egy kis intermezzónak is felfoghatnám, de az az igazság, hogy amit akkor csináltam, azért az is egy fontos korszakom volt. Én úgy érzem, belepasszol az akkori felfogá­somba és úgy gondolom, hogy benne van abban a folyamatban is, amit az indulástól képviseltem egészen máig, mert ha szépen sorba raknám a műveimet, akkor egyértelmű lenne ez a vonal, annak ellenére, hogy egészen mást csináltam húsz évvel ezelőtt, mint most. N. T.: Emlékszem, számomra is meglepetés volt a szentendrei Művésztelepi Galériában megrendezett kiállításod anyaga 1988-ban, mert egy csomó régi dolgodat is láttam az újak között, amit addig nem ismertem. S azóta tudom, az a kép is erősen hézagos volt rólad. Röviden össze tudnád foglalni munkásságod korszakait?! M.M.G.: Én egyébként nem is akartam itt egy átfogó kiállítást bemutatni. Inkább az utóbbi néhány év termésére koncentráltam, a régebbieket nem nagyon akartam.­­ Szóval vannak olyan szobraim, amelyek megsemmisültek, olyan is akad, amelyről nem tudom, hogy kinek ajándékoztam és nincs is róla fotóm. Soha nem voltam egy gyűjtő, rendszerező ember. Csomó művem kint található Hollandiában a nővérem­nél. Azok például, amelyek a „kisgalériában" (a Művésztelepi Galériában) is ki let­tek állítva. Számomra ebből az egész periodizációból az a lényeg (ami mindig ott volt és van valahogy a műveimben), hogy valami vagy kettő vagy egy! Ezt formailag és tartalmilag is érdekesnek és fontosnak találom, mert ez az alapállás az emberi kapcsolatokra is vonatkoztatható. Készítettem olyan szobrokat, ami kettő is meg nem is, ami egy is meg nem is, sőt egy is, meg kettő is egyszerre! Ha kinézel az udvarra, az az ölelkező pár már nagyon régi, 1970-ben csináltam. Ami Aknaynál van, az is ilyen szemléletű. (Már majdnem benőtte a bokor.) Először én is úgy gon­doltam, mint bárki más, hogy az élet borzasztó dolog és éppen ezért kell szép szo­brokat csinálni. Azért, hogy te is segíts valamit rajta... Na, hát hamar rájöttem, hogy ez egy nagy kampó! Ez egy hazugság. Ezt nem lehet így folytatni. És akkor ezek az egybenőtt dolgok elkezdtek szétválni, és egyre inkább átmentek valamiféle egymás­sal szembeni agresszivitásba. Az első ilyen rejtetten szétválásos szobrom 2 méter magas, festett cseresznyefából készült. (Azóta szegény itt rohad az egyik fa alatt.) Azt hiszem a leninvárosi piros-fehér művem volt az első, ami formailag is kettőből állt, azonban már itt is jelentkezett finoman az erőszak problematikája. Azután jöttek azok a fehér márványok, amelyek belül üresek voltak, de olyan harapásosan! S M. M.G.: ja, igen. Tulajdonképpen itt is egy „erőszakos" dolog történik. Tudniillik a kemény kőbe egy puha filc nyomódik és megváltoztatja annak anyagi és szellemi karak­terét. De azért volt ebben egy kis politikai célzás is! A „lágy" erősza­kot tud elkövetni a „keményen". Hollandiában azonban nem tudták felfogni ezt, a nézők nem tudtak magyarázatot találni magukban erre a furcsa megoldásra. „Miért nem teszek bele fémet?"- kérdezték tőlem. Mondtam: „Azért nem, mert így elrontanám az egészet!" N. T.: Ezek a művek mind Hollandiában maradtak? M. M.G.: Nem. A legelső ilyen jellegű három kis kockám kint található a műhelyben, de adtam is el ezekből. Volt vagy 10-12 darab ebből a sorozatból. A régieknek is meg kell lenni valahol dián. A múltkor egyik este rendeztem egy kis vetítést és sajnos akkor vet­tem észre, hogy pont ezek a felvételeim hiányoznak. Pont azok a diák nem kerültek elő, amelyeken a szobraim vannak. N. T.: Voltak emberek, akik azt terjesztették rólatok, úgy 81 táján, hogy megszűnt a VLS. Egyesek talán ki is mondták, hogy mától kezdve nincs V-stúdió!? M. M.G.: Te, nem! Ez soha nem lett kimondva. N. T.: Mert ugye, ez az a bizonyos BIZOTTSÁG-os korszak! Amikor tényleg van egy kis pauza, hiszen mennek még a Pincekiállítások, de ezeket külső emberek szervezik. Lásd például a KOLLÁZS és az ŰRKŐKORSZAKI CSONT ÉS BŐR c. kiállításokat! M. M.G.: Igen. Mert az utolsó általunk szervezett vajdás kiállítás 1981 -ben volt, de utána PePe (Bereznai Péter) kezdte el szervezni és intézni az ügyeket. Hirtelen nem is emlék­szem, hogy mikor állítottam ki utoljára a Vajda Pincében, ja, igen! Ezek már az újabb csoportos tárlatok voltak: a TRANSSYLVANIA például 1988-ban. De azt sohasem mondtuk ki, hogy megszűnt a Vajda Lajos Stúdió. Az egészből annyi igaz csupán, hogy ebben a periódusban valóban egy kicsit elhaltak a dolgok. Azután jött az Új Vegyes 1986-ban. Na, ez lett a váltás! Amúgy ezen rengeteget veszekedtünk, s én ekkor nem is vettem részt a Szentendrei Képtárban megrendezett kiállításon. S azután jött a többi: a SZAFT, az UNICORNIS ... Ez az időszak volt az újraindulás, de már egy kicsit más felállásban. Körülbelül innen datálható a Vajda Stúdió reneszánsza. N. T.: Láttam egy nagyon szép fotódokumentációt Gubis Mihály kiállításáról, amit a Pinceműhelyben rendezett 1984-ben. Én úgy tudom, hogy őt Aknay János és Bereznai Péter „hozta " Szentendrére, és érdekes módon épp ez az időszak, amikor megerősödik a Vajda Stúdió ún. absztrakt szárnya! M.M.G.: Igen, valahogy így, ez azonban számomra nehéz időszak volt, mert összekülönböztünk. Ebben a periódusban tehát először PePe, majd János meg PePe, és utána pedig leginkább János szervezte a Pincekiállításokat... Az Új Vegyes c. kiállításon például nemcsak én nem, de Bukta és Wahorn se vett részt. Nekem nem fért a fejem­be, hogy Holdas és Agócs miért nem fér a képbe?! Szóval ment ez a diszkrimináció és ez nekem nem nagyon tetszett... Ennek ellenére szívesen emlékszem vissza az 1­992-es Pentaton c. tárlatunkra, ahol számomra megnyugtató módon „egyesült", ha rövid időre is, a Vajda Stúdió ún. absztrakt szárnya. Szentendre, 1993 nyara, (részlet). Novotny Tihamér közben megszülettek a „Cruxok", a keresztek is. N.T.: Kihagytad a filces munkákat! *

Next