Péterfí Gizella, festő- és szobrászművész, katalógus (Budapest, 1999)

A MŰVÉSZET - növelésének és megjelenésének bárme­lyik fajtájával - szinte létezésünk óta az EMBER életköze­ge volt, miként a víz, a levegő, ma csupán JÁTÉK, JÁTÉK­TÁR, HOBBI, ELIT MULATSÁG, amelyet jóval többen művelnek, mint amennyien értenek. A befogadó KÖZEG a végtelenségig leszűkült, de cinikus, tagadó, sápatag és dekadens lett a mondanivaló, s annak prezentációja is. A SZÉP megszégyenülten remeg a sarokban, s fél attól, hogy felfedezik. Leplezi magát, mert egykori csodálata nevetségességbe torkollott, szégyellnivaló állapottá deg­radálódott. A szerkezet akkor ámító, ha nem áll meg a lábán, a struktúra úgy értelmezhető, ha minél kuszább, a kompozíció, ha torzra billen, a faktúra, ha hullafoltos. Ez a GLOBALIZÁLT KULTÚRA üzenete, ez AMERIKA intel­ligenciájának kinyilatkoztatása, és mit tagadjuk­­ immár a miénk is. Néhányan - igen kevesen - még nekifeszülnek ennek az alantas szélnek, még bíznak egy olyan VILÁGBAN, amely újra trónra emeli az ÖRÖMÖT, a HARMÓNIÁT, a gyermeki őszinteséggel ÁMULNI valót. Péterfy Gizella ilyen ember, szeret élni, szeret dolgozni, s tud mosolyog­ni. S ekként, ilyen fogantatásra, ilyen szülés után művei is mosolyognak, függetlenül ábrázolásuk tárgyától. A szí­nek szépsége, a formák csodája számára olyan eviden­cia, amely életét értelmezi, konokul küzd érte, keresi, ku­tatja és megtalálja. Gizi szép mosolya mögött „ördögi" keménység bujkál, alig ismerek nála elszántabb, önfelál­dozóbb, s kegyetlen áldozatokra is képes művészt. Több együttes munkánk termett eddig is, de talán a salgótarjá­ni Balassi Bálint Könyvtár aulájába festett és mintázott kompozíciója a legszívmelengetőbb ajándéka számomra. A BAUHAUS szikárságú fényes TÉRBE felfúródó felvonó­­torony falaira festett, s színpompás lebegő alakjaival ko­ronázott építészeti FORMA. Általa vált a HÁZ fókuszává, az architektúra és „murális" társa úgy testvériesült ezen a helyen, mint az ikrek születése. A KÉZFOGÁS, EGYMÁSRATALÁLÁS ilyetén evidenciája már-már a sze­cesszió tudását idézte fel bennem, az egy tőről fakadás, az egy gyökérből eredeztetés szentségét. Az építészet je­lenkori gőgje, magányos árvasága megkérdőjelezi, eldob­ja magától a társművészetek segítségét, bár ez a segít­ség is elég önzővé, öncélúvá és kitanítóvá deformálódott ahhoz, hogy az építész, s az építészet élni merjen ezzel a negatív előjelű segítséggel. Mennyi Péterfy Gizella kellene ahhoz, hogy ez a mogorva, szürke, kedvetlen LÉTEZÉS, ez a sótlan jövő egészségesen, jóízűen, gyönyörűen felnevessen végre? 1999. február Finta József

Next