ÁB-Aegon A kortárs magyar képzőművészetért (Budapest, 1999)

LE­ GON 0 Bevezető Úgy rémlik, az évtized-, évszázad-, ezredvég (alkalmasint a világvég) és a személyes idő megélésével szerzett, most már túlcsordulással riogató tapasztalatok sokunkat arra az ün­nepélyes, már-már patetikus lépésre sarkallnak: mondjuk el végre, amit tudunk a magyar képzőművészetről (is). Kiállítások nyíltak és nyílnak egyfolytában, könyvek, esszék, pamf­­letek jelentek meg az elmúlt hónapokban, esetleg éppen ma reggel, vagy most rajzolód­nak alaprajzok, formálódnak szövegek a számítógépekben, hogy apróbb-nagyobb üté­sekkel ide-oda „módosítsák" a kortárs hazai műtörténet képét, hogy arcot adjanak neki, vagy épp ellenkezőleg, epizodistává tegyenek protagonistákat. Vagy kiválónak tételez­­tessék a kiválókat, s gyengének a gyengéket. S akkumulálódnak pénzek, erők, energiák, hogy megteremtsenek hátteret, imázst, jövőtudatot a múltba oltva, vagy épp ellenkező­leg: tiszta passzé reményét a homályossá lett utópiában. Talán. Ami bizonyos: ma - de már néhány éve így van ez - nem lehet válogatást, gyűjteményt, antológiát másként összeállítani, mint a szeszélyes személyességet vállalva, nincs más rendezőelv, mint a végleges szubjektivitás, a rakoncátlan tetszés, mely a tetszeni vágyás belátásán és elfogadásán alapul. Azok az elvek, amelyek még a nyolcvanas évek ele­jén elvszerűek voltak, azok a kánonok, amelyek húsz éve okszerűen kanonizáltak, ma már csak a fád doktrinerek fülében csengenek friss indulóként, mindenki más tudja, a plu­ralizmus édes mákonya altatva ugyan, de felszabadította mindazokat, akik gondolni és gondolkozni bátorkodnak bármit is a művészetről. Úgy rémlik, félig csukott szemmel, majdnem szenderegve nézzük a képeket, melyek ettől a hamvas pillantástól kívül is van­nak, meg belül is, tulajdonunkká is lesznek meg nem is, vannak is meg nem is, hogy Calderont parafrazeáljuk, s vele vitessük el a képek életének - meg a mienknek - új, nem annyira látványos, de mégis csak rokonszenves felvonásának terhét. Hajdú István

Next