Laborcz Monika kerámikus-szobrász (2000)

Részletek Páskándi Géza Kossuth-díjas író megnyitóbeszédéből. 1994. február 16. Budapest Duna Galéria Töprengtünk-e már azon, hogy mi értelme a kerámiának, vagy a szobornak". Jeleinkkel, kezünk nyomával is birtokba akarjuk venni az eleinte mindig idegen tért, a tereket. Megjelöljük akár az állat szag­nyomokkal szokta a körülhatárolható, ami az övé. A teremben, ahol nincsenek számozott helyek, foglalóként táskánkat vagy kalapunkat rakjuk le a székekre. Valóban a művészet efféle foglaló. Helyfoglalás, emberi birtok-jelölés. Ezt kell tudnunk róla minden pillanatban... Ha nemrég még a pőre politikum szolgájaként nézték a művészeteket, immár az a veszély kerülget, hogy az utasitás, a csupasz hasznosság lesz a mérce, a pragma. De előre kellett bocsátanom mindezt hiszen ha Laborcz Monika művészi munkásságát nézzük egyből szembeötlő miféle önvédő funkciója van bármiféle nemes nosztalgiának. A szecessziós forma visszatérése a színes porcelánokba nemcsak a legjobb értelemben vett feminin vonás, hanem a lét egyhangúságát takaró disz­ jótét elfedés, mely által minden eltűrhetővé, kibírhatóvá lehet... Porcelánsóhajok ez jut legjobb munkái láttán eszembe. Nem véletlen, hogy vonzza őt a japán versforma, a haiku, amelynek épp aprósága és törékenysége rejti erejét. A tömeghiány mint fokozott, mint feszes energia dacol az idővel... Befogni, amennyire lehet ezt a mindig határolt oly határtalant. Laborcz Monika a kételkedéstől, noha nem idegen tőle, távol akar kerülni, munkáit nem utolsósorban a sorozat, a variánsok láza élteti. A rutinellenesség. A munkák java épp ezt bizonyítja... Csak a magunk szuverén arcára formált és szelídített világ lehet számunkra otthonos. A honosított idegenség ez az élő ember célja, mert csak általa érzi e világban meghitten honosnak önmagát. BOHÓC MADARAKKAL - porcelán 33 cm magas

Next