Miklóssy Gábor (Vigadó Galéria, Budapest, 2000)

Orbis Pictus - Kolozsvárról (Miklóssy Gábor művészi világából) Miklóssy Gábor (Nagyvárad, 1912. október 25. - Kolozsvár, 1998. december 21.) festőművész, tanár és hegedűs. Képzett zenész, a hangszer gyűjtője, csillapít­hatatlan szomjúságú rajongója. Nehéz a hangszeréhez való viszonyát egy szóval, egy frappáns fogalommal, adekvát kifejezéssel megnevezni, mert egyértelműsé­gében is bonyolult ez a nexus. Festőként bizonyosan a 20. századi magyar és ro­mániai képzőművészetek történetében - Hollósy Simon és Rudnay Gyula hegedü­­lését is ideszámítva - bizonyosan ő a legképzettebb s talán a legjobb hegedűs. A festészet és a zene, az ecset és a hegedű, a színek és a hangok múzsáját azonos intenzitással, magas hőfokon szolgálta­­ egész életében. S mindehhez társult még a festészeti, műfaji, szín-, és formatani, valamint a hozzájuk tapadó művészettör­téneti ismeretek átadása - ugyancsak évtizedeken át. A két múzsa szolgálata mellett a tanári hivatás olyan mértékű elfoglaltságot, olyan arányú kötöttséget prolongált egész felnőtt életére (nyugdíjazásáig), hogy nehéz beleképzelni akár korlátozó, reduktív elemeket, akár pedig az alkotói pálya még további irányok felé való nyitottságát. Pedig Miklóssynál erről van szó! S ebben ő egyénileg, perszonálisan társ- és rokontalan, magányos alkotója a tovatűnt 20. századnak. Korlátozását mozgásában egész életén át meghatározta 6 éves korában (1918) elszenvedett bénulása­­ mindkét lábára. Nyitottságát, szellemi felkészültségének gazdag rétegezettségét növelte mű­gyűjtői hajlandósága, képző-, ipari- és népművészeti egységeket tartalmazó kol­lekciójának a fölépítése. S még mindehhez hozzátehetjük: kisebbségi sorsban, Romániában. Kivéve ebből iskoláztatásának a szokványosnál bő­vebb időszakát, amely Magyarországon telt. Szinte hihetetlen, hogy ennyiféle magas fokú koncentráltsághoz honnan volt elegen­dő energiája és ideje Miklóssynak. Személyi­ségéből - illetve nem elegendő fogalmilag így sajátos habitusából (később szó lesz erről még) táplálkozott az ő minden szándé­ka és akarata. Kosztolányi szavait idézi föl bennem: íme az ember, egyedüli példány. Miklóssy az volt: tevékenységeiben, azok egymáshoz viszonyított sajátos ará­nyosságában, személyes sorsában és emberségében, ragaszkodásaiban -s még hibái, negatívumai terrénumában is. Senki mással össze nem téveszthető, leg­több és lényegi vonatkozásban másokkal alig összevethető. Sajátos, különös, nagy formátumú egyéniség. Nézzük, miből, hogyan lett, mi az, ami festőművésszé, Miklóssy Mesterré tette?

Next