Stöllősy Enikő, Úton (Városi Galéria Kiállítása, Nyíregyháza, 2000)
Szöllőssy Enikő néhány évvel ezelőtt Transztrendek címmel állította ki szobrait - e szobrok jelentős részét - Tihanyban. Kevés ilyen találó és ilyen rejtélyes címet, és kevés ilyen rejtélyes kiállítást láttam eddig. Az emberi elme, vagy lélek, a befogadás rítusa vagy frissesége képes arra, hogy átlépjen az anyagiból az anyagon túli létezésbe, mondhatnám, az anyagon túli másféle valóságba. És valójában ez az átlépés szinte minden igazi nagy művészeti alkotás befogadása alkalmával bekövetkezik. Ezekben a szobrokban azonban mintha nem a befogadó ember, hanem maga az anyag tenné meg ezt a számunkra mindig titokzatos lépést. Az a rejtelmes mozdulat, ami ezeknek a szobroknak anyagát, a bronzot, a nehéz fémet, túlemeli önmaga nehézségén, csak úgy következhet be, ha ez a nehézség az anyag súlya, maga emelkedik materiális valósága fölé, éppen materiális valósága segítségével. Az anyag mint anyagiság, mint az anyag lényege mutatja meg azt, ami benne az anyagon túlit szibolizálhatja. Az áhitat, ami a nézőt eltölti, nem az anyag szimbolikus jellegének érzékeltetéséből fakad. Nem csak a transzcendenciára utaló némaságból, hanem abból a titokzatosságból is, ami a megformált anyag helyét jelzi, a megformálásnak azt a lehetőségét, amit az anyag természete enged meg, vesz magára, mint áldozati terhet, hogy súlyosból súlytalanná alakuljon. Lehetséges, hogy az “Itáliai utazás” képei abból az ellentétből, a hegyek végtelen súlyán nyugvó csipkeszerű városok ábrázolásából nyerik a feszültséget, mely a földrajzilag valóságos Itálián végigkíséri a látogatót, az embertelen természet lágyságán alapuló emberi építmények érezhető munkájának paradoxonon. Hegy és épített elemek a szobrokon, lágyság és súly a valóságban, a recepcióban pedig nem más, mint az ellentét értelmezhetetlen kétértelműsége, elhelyezhetetlensége ebben a világban. Nemcsak a városképek emblémáiban, hanem az égrenyíló kapukban, a kapukba foglalt és egyben a kapukat kizáró, közönségesen semminek, transzcendens fogalmak szerint pedig szavakkal illethetetlen közegnek nevezett határvonalakban nyilatkozik meg a szobrásznak az a képessége (és itt egyszerre beszélünk a szobrászatról általánosságban és Szöllőssy Enikő saját képességeiről) ahogy a teret, akárcsak a zenész az időt, szentség lehetőségének láttassa. Ezekben a viszonylag egyszerű, egyetlen centrumra koncentráló alkotásokban egyszerre jelenik meg a földi és a nem földi, a geometriai koordináták kétféleképpen is jelölhető közege, a létezésnek vagy a létezés ideájának formájában. A tér szenvedi itt a beléfoglalt, másnemű anyagot, az anyag pedig önmagába zárt rabságát a tér szabadságában. Az átlépés ebből a világ lényegét képező szenvedésből fakad. Beney Zsuzsa