Fekete Tamás szobrászművész kiállítása (Budapest, 2002)

Tisztelettel meghívjuk Önt és barátait Fekete Tamás szobrászművész kiállításának megnyitójára 2002. március 20-án szerdán 17 órára. A kiállítást megnyitja: Bereczky Loránd művészettörténész II., Keleti Károly u. 22. Fekete Tamás szobrairól Harmincegynéhány éve nézegetem őket. Készülőben, a műtermében, készen a polcain vagy kiállításokon, vagy, ha arra készültek, kinn szabad téren, az arányok és a levegő tágas világában. De talán nem is a szobrokat nézem, hanem mintha lírai költő volna­­ bennük a szobrászt és persze önmagamat. Megértem, átérzem, magamhoz hamisítom őket, ahogy ez minden művészi munkánál a teljességet adja: az alkotó, a mű és a közönség hármasát. A korai, a líraibb, személyesebb szobroknál könnyebb ez a beleélés: az anya képmásánál, a bronz­széknél, amelynek sarkára hanyagul oda van akasztva egy kabát, a halott apa kabátja, a megrok­kant géppuskánál, amely maga a halálosztó, haldoklóban. Aztán mintha kevésbé személyessé váltak volna a szobrai (vagy csak kevésbé líraivá?), technikai tárgyak, például egy zsilip emlékművévé és legvégül a firenzei Dóm nagy építője Brunelleschi gépeinek pontos és mégsem egészen hithű megjelenítéseivé. Kicsit meghökkenve néztem őket először: egy technikailag remek szobrász adja meg itt magát a technika csábításának? Később rádöbbentem: a sokáig lírai szobrász a világ tárgyi rendjét, a szerkezet öröklétét és mú­landóságát keresi. Vagyis, az én korántsem megfellebbezhetetlen ráérzésem szerint, a halandó érzelmek helyett egy kevésbé halandó tárgyi világképet. Hadd idézzem ide Dr. Johnsonnak, a tizennyolcadik század első nagy angol értelmező szótárának bevezetőjét, egy pátosszal teli mondat erejéig: „... A szavak a föld leányai, a tárgyak a menny fiai...» Fekete Tamás szobrai nem a menny fiai, csupán a reménybeli maradandóságé. Az értelem és a harmónia maradandóságáé. •mmmm Kályha emn­­ronz, vörösréz 23 cm

Next