"Írom az álmom, festem a képem" Balázs János emlékkiállítás (Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján, 2002)
"Írom az álmom, festem a képem..." Balázs János (Alsókubin, 1905. november 27. - Salgótarján, 1977. március 18. Tehetsége univerzális. Nemcsak abban az értelemben, hogy nem ismer határokat, nem ismer el - még ha működése közöttük történik is - korlátokat, nemzeti, nyelvi, etnikai, társadalmi kötöttségeket. De univerzális abban az értelemben is, hogy olyan szabad, emberlényegű világot, emberközpontú univerzumot képes teremteni, amelyben - vele együtt - otthonra lelhetünk, önmagunkra találhatunk, emberi arcunkra ismerhetünk rá. Nehéz és fájdalmas teremtő munka ez, lélegzetelállítóan szédítő az út, hisz olyan nagy távolságot kell megtenni, ami a salgótarjáni Pécskő utcai cigánydombról a művészi univerzumba vezet. Balázs János tehetsége birtokában képes volt e távlatos lépésre. Különös kiállításunkban próbáljuk meg követni őt. Életútja látszólag egyszerű, eseménytelen. Felvidéki muzsikus cigánycsalád leszármazottja, öt éves korától Salgótarjánban sajátos XX. századi röghözkötöttségben, kirekesztettségben, szegénységben élt, iskolázatlanul, alkalmi munkával tartva fenn magát. A nagyvilággal tragikus körülmények között ismerkedhetett, harminchét éves korában kivitték a frontra, negyven évesen hadifogságba esett, negyvenhárom évesen térhetett haza. Tágabb környezete maga a város, Salgótarján "a gondosan tervezett, mérnöki rendszerben épített lakótelep, a gyors ütemben emelt betonépítmények, a szabályos épületkockák" együttese. Közvetlen éltető közege a pécskődombi cigánytelep, ahová sorsa vezette, "rongyos putri tömeg, horpadt dombház hátán, elő jelenség vagy ősfaji találmány". Itt húzódott meg a többi között az a kis kunyhó, amely hatvannégy éven át volt otthona. Biztonságot nyújtó menedék, egy különc ember búvóhelye, remetelak, műterem, ami később valóságos zarándokhellyé vált. Lakóhely és alkotóműhely együtt volt e szerény hajlék. Szimbolikus erejű motívum. Nem véletlenül helyeztük el e kunyhó "művészi, égi mását" kiállításunk középpontjába. Balázs János nehéz, küzdelmes sorsot teljesített be. Kettős kivetettségben élt,nincstelen cigány és különcnek tartott ember, aki környezete szerint furcsa dolgokkal, azaz írással, rajzolással tölti az időt. A város peremén a szegénység, az emberi elesettség mély bugyrait tapasztalta meg. Életét, sorsát ismerve félő volt, hogy elnyeli, maga alá gyűri a nincstelenség, a magány, a kitaszítottság, a kívülállás érzése, ez az örökül kapott pécskődombi "életsalak". Mindezek alatt a mélyben teremtő szellem, alkotó erő forrongott, s végül elemi erővel, minta vulkán tört föl, és formálódott képeiben, írásaiban művészi világegésszé. "Nyögjük a valóságot s kényszerből alkot kezünk" - fogalmazta meg egyik versében az alkotás parancsoló belső szükségességét. Hatvanhárom évesen - a gyerekkori próbálkozások, majd a hosszú hallgatás évei után - alkotni kezdett. A betegségéig tartó szűk nyolc esztendőben több száz kép, több ezernyi kézirat született meg különc alkotóműhelyében, szűkös kis viskójában. "Írom az álmom, festem a képem..." - rögzíti léthelyzetét. A való világ helyébe, ősi, elemi szimbólumokból, az emberiség kultúrkincséből, de sokszor a mindennapi élet leghétköznapibb elemeiből, “lim-lomból" egy külön világot épít magának. József Attilánál ismerőse művészi mozdulat. Az "új Glóbusz" teremtője, korlátlan, "villámszemű, mennydörgés-hangú" ura ő. "Csűrjem, csavarjam, összerakjam, széjjelhajigáljam, mint egy világfeletti önhatalmú úr. Most már kinek van bátorsága velem szembeszállni, hogy meggyőzzön arról, hogy nem vagyok olyan valaki, akinek szellemi elgondolásait és művészi munkálkodását nem a mindenséget létrehozó hatalmas ismeretlen, Isteni erő vezérli?! Nézzék meg, mit és mennyit tudtam adni a világnak." Igen, nézzék, "ámuljon az ember, döbbenjen az állat, látásától ennek az álom világnak". Hiszem, hogy kiállításunk tanúsítja, Balázs János a képi, gondolati látomás erejével öntörvényű művészi univerzumot teremtett. Hihetetlennek tűnhet, de műveit szemlélve, olvasva meggyőződéssel állítható, hogy manapság divatos szóval élve "univerzálzseni" volt a XX. században, ebben a városban a kortársunk. dr. Kovács Anna irodalomtörténész-muzeológus