Nagyőri Kastély (Szlovák Nemzeti Galéria, Bratislava, 2002)
M űvészettörténeti szempontból Szepesség kétségkívül Szlovákia egyik legegyedibb, legteljesebb tájegysége. Építészeti, szobrászati, képzőművészeti, iparművészeti alkotások remekeinek sokasága található ezen a területen, melyek a művészetek fejlődéstörténetét tárják elénk minőségileg egyedülálló színvonalon. Ezért is nyugtalanító az a tény, hogy a legtöbb műtárgyat csak az azonnali szakszerű beavatkozás mentheti meg a visszafordíthatatlan pusztulástól. Az egyik ilyen építészeti műemlék a közelmúltban felújított nagyőri kastély. A reneszánsz épületegyüttes, mely a szomszédos késő gótikus Szent Anna-templommal és a gótikus-reneszánsz haranglábbal alkot komplex egységet, a Szlovák Nemzeti Galéria felügyelete alá tartozik. A festői szépségű kastély és az épületet körülölelő impozáns angolpark története összefonódik Nagyőr településének történetével, melyet a 12. század második felében egy őrhely helyén hoztak létre. A 14. század elején a település a Berzeviczyek tulajdonába került, majd a 16. században egy rövid időre a Varkóczy család birtokában volt. Fontos határkő Nagyőr történelmében az 1556-os esztendő, ekkor I. Ferdinánd adományozó levelében a települést a törökellenes harcokban szerzett érdemeiért Horváth Stansith Márknak adományozta. Egészen a 19. század elejéig a Horváth Stansith család birtokolta a területet, s ez alatt az idő alatt tapasztalható a legnagyobb fejlődés. Horváth Stansith Gergely szepesi alispán a 16. század második felében reneszánsz kastélyt építtetett, a szepesi nemesek gyermekei számára latin humanista iskolát hozott létre (ez 1711-ben a kastélyban pusztító tűzvész martalékává vált) és az akkori Magyarország egyik leggazdagabb könyvtárával is büszkélkedhetett. 1620-ban nyerte el a kastély jellegzetes reneszánsz formáját, mely a későbbi átépítések, javítások ellenére ma is jellemzi az épületet. Az építkezés a 18. században, a kastély negyedik szárnyának felépítésével fejeződött be. Az 1801-es évet követően a Horváth Stansith család kihalásával a kastély fokozatosan a Szirmay, a Mednyánszky és a Czóbel család birtokába került. A 19. században a kastély mai formája az impozáns A humanista könyvtárat Horváth Stansith Gergely, a család szepesi ágát elindító Horváth Stansith Márk egyetlen fia hozta létre. Létrejötte egyértelműen a szepesi nemesség gyermekei számára alapított gimnáziummal (1584) hozható kapcsolatba, s már megszületésekor az egyik legjelentősebb könyvtár volt az akkori Magyarország területén. Megalapítása a család intellektuális, kulturális irányultságára vezethető vissza. A család leszármazottai MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ ÉS NAGYŐR változott képeinek témája (éjszakai táj, természet ködben, viharban, esőben, pirkadatkor). Alkotói módszeréhez hozzátartozott a táj megfigyelése, erről gyakran jegyzeteket is készített. Tájábrázolása felszabadult, a festő nyitott térként értelmezte a tájat, melynek formálásába minduntalan beleavatkozhatott. Mednyánszky művészetének másik nagy részét a szolgálókról, parasztokról, kocsisokról, munkásokról, csavargókról készült portrék, vázlatok alkotják. Az egyszerű embereket, legtöbbször a társadalom kitaszítottjait örökítette meg. A legjellemzőbb jegyeket igyekezett megragadni, tekintet nélkül az ábrázolt szociális helyzetére. Naplójában lejegyezte a legjellemzőbb típusokat, amelyekkel találkozott. Az ábrázoltak közül néhányukhoz mély barátság fűzte, s egy életen át támogatta őket feldolgozni, ezért 1887-ig elkerülte Nagyőrt, egészen addig, míg végül a kolerajárvány idején visszatért betegeket ápolni, miközben tüdőgyulladást kapott. 1889-ig váltakozva Nagyőrön, Becken, Budapesten és Bécsben élt. Az 1889-1892-es években - a nyarat kivéve - ideje nagy részét Párizsban töltötte. A 90-es években, főleg utolsó párizsi tartózkodása idején, Mednyánszky figyelme a szegényeket, az uzsorásokat ábrázoló, egész alakos kompozíciók felé fordult. Ebből a korszakból származnak az érdekes emberi típusokat ábrázoló befejezetlennek tűnő vázlatfejek. Mednyánszky elkapva az ábrázolt arc jellegzetes vonásait, vázlatait befejezettnek tekintette. Visszatérve Nagyőrre (1892), majd apja halálát követően (1895) erős melankolikus és misztikus árnyalatú művein a halál tematikája jelenik meg. Előtérbe kerül a ravatalon készített halotti maszk hagyományos szepesi megformálása, mellyel a nagyőri családi galériában is találkozunk. Az 1900-as évek körül a impresszionizmus hatására virágos kerteket és szőlősöket ábrázoló világos kompozíciók születtek. Eltávolodott a borongós, sötét ábrázolásmódtól, és világosabb árnyalatú színeket kezdett használni. Tájfestészetében az 1910-es években törés tapasztalható. Az előző korszakok szimmetriája eltűnt képeiről és sokkal energikusabb ecsetvonásokkal festett. A témaválasztás terén is változás állt be Mednyánszky művészetében. Az egyes motívumokat alapszimbólumokra egyszerűsítette, miközben a színeket merészen, vastag ecsetkezeléssel vitte fel a vászonra. Művészetét a háború előtti és háborús időszakban készült képei zárják, melyeken az alakokat ábrázoló és a természeti motívumok összeolvadnak. 1900 után Mednyánszky már egyre ritkábban tartózkodott Nagyőrön. Általában úton volt vagy Budapesten, esetleg Bécsben. Itt érte őt az első világháború. 62 évesen katonai szolgálatra jelentkezett, újságíróként járta a frontot. A háború borzalmai alkotásaiban is nyomot hagytak. 1916-ban megsebesült, de egy évvel később már újra az olasz fronton volt. 1918-ban betegen és megtörten visszatért Nagyőrre, majd a lábadozás után újra Budapesten alkotott. Az év végén egészségi állapota tovább romlott, s 1919. április 19-én Bécsben meghalt. Mednyánszky László neve, személyisége örökre összefonódik a nagyőri kastéllyal. Az itt kiállított alkotások többsége közvetlenül a családi hagyatékból származik, s az SZNG által magángyűjteményekből megvásárolt művekkel egészült ki. A lenyűgöző angolparkban, mely a Poprád folyó kanyargós partja mentén terül el, az SZNG egy fokozatosan bővülő szoborparkot tervez, ahol a 20. század neves szobrászainak művei kapnak helyet. A látogató így nemcsak a régmúltba tekinthet vissza, hanem egy jelentős építészeti remekművet is megismerhet, mely dokumentálja a reprezentációs és védelmi funkciókat is betöltő nemesi székhelyek fejlődését a késő gótikus kortól a barokk és klasszicista építészeti stílusig. A szakszerűen összeállított kiállítások segítségével a látogató áttekintést kap Szepesség kulturális fejlődésének gazdagságáról és sajátosságairól. Megismerheti Mednyánszky László alkotásának rendkívüliségét és mélységét, s művészettörténeti sétáját a kortárs, illetve a közelmúltban készült műtárgyak megtekintésével fejezheti be. Mednyánszky László: Virágzó fák. 1910 körül Ladislaus Mednyánszky: Blücende Bäume. Um 1910 Mednyánszky László: A nagyőri harangláb. 1885 körül Ladislaus Mednyánszky: Glockenturm in Strázky. Um 1885 Mednyánszky László: Egy barát profilból. Justh Zsigmond. 1888 körül Ladislaus Mednyánszky: Freund im Profil. Zsigmond Justh. Um 1888 angolparkkal egészült ki, s a könyvtár könyvállománya is jelentős mértékben megnőtt, 1885-ben 6400 kötetet tartalmazott. A kastély utolsó tulajdonosa, Czóbel Margit bárónő haláláig (1972) lakta a lassan enyészetnek induló épületet. Az építészeti műemlék idővel a belső berendezésekkel együtt a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatósága alá került. A 20. század 70-es, 80-as éveiben az épületet - egy alapos művészeti és történelmi kutatómunka után - felújították és az SZNG kihelyezett részlegének használatára átalakították. Ezáltal újra kialakult a turisztikai szempontból is vonzó települést évszázadokon át jellemző szellemi és kulturális tradíciókra épülő atmoszféra. A kastély belső terében található kiállítások múzeumi-galériai jellegének kialakításakor figyelembe vették az eredeti elrendezést. Az évszázadok óta a kastély tulajdonosainak birtokában lévő eredeti berendezés és a műtárgyak csak hiányosan, töredékükben maradtak fenn. Bár az írásos emlékek és a szóbeli források szerint a kastély értékes berendezési tárgyai közé barokk ülőgarnitúra, egy festett díszítésű, bőrhuzatú ülőalkalmatosság, díszes forámás tükrök és számos értékes használati tárgy tartozott, sajnos, ezek nagy része elveszett. Megmaradt néhány bútor a 18. és a 19. századból, porcelán étkészletek, teás- és kávéskészletek, üvegpoharak egy-egy darabja, s mindenekelőtt a képzőművészeti arcképcsarnok néhány értékes alkotása, továbbá a könyvtár alapállománya - humanista, történelmi, egyházi, bölcsészeti, jogi és szépirodalmi kiadványok a 16. századtól a 20. századig. A Mednyánszky és a Czóbel család hagyatékából megmaradtak az utolsó tulajdonos nagybátyjának, Mednyánszky Lászlónak a festményei és rajzai, továbbá olyan értékes dokumentumok, melyek az európai hírű művész életéhez, munkásságához kapcsolódnak. A fent említett tények meghatározták a kastélyban 1991-től látogatható kiállítások jellegét, struktúráját, melynek célja, hogy a lehetőségekhez mérten eredeti formájában mutathassa be a nagyőri kastélyt. A kiállítás tárgyát képező korabeli bútorok, berendezési tárgyak, lakáskiegészítők, használati tárgyak egy nemesi kastélybelsőt idéznek. Egy egységes, a korabeli stílust tükröző belső tér kialakítása érdekében az eredeti, megmaradt bútorok, használati tárgyak (beépített szekrénysor, tálalószekrények, ládák, íróasztalok, fehérneműsszekrények, kisasztalok, tükrök, levélszekrények) fokozatosan kiegészültek az SZNG tulajdonában levő egyéb tárgyakkal. A legértékesebb kiállítási tárgyak közé tartozik egy 16. századból származó, faragott, intarzia-berakásos ajtó, mely valószínűleg a késmárki Langovec család műhelyében készült, s az eredeti berendezés részét képezte. A porcelán étkészletek és üvegpoharak Csehországból, Ausztriából, Németországból és Franciaországból származnak. Legkiemelkedőbb a 18. századi meisseni porcelán teáskészlet, melyet J. G. Horoldt festményei díszítenek. A 17-19. századból származó történelmi portrégyűjtemény, melynek alapját a családi arcképcsarnok képezi, áttekintést nyújt a hazai arcképfestészet fejlődéséről a reneszánsztól a romantika koráig, a 19. századig. A gyűjtemény kisebb formátumú alkotásokat is tartalmaz, ugyanakkor megtalálhatók itt az akkori magyarországi politikai, egyházi, társadalmi élet jelentős képviselőinek portréi, főleg azoké, akik valamilyen rokoni kapcsolatban álltak a nagyőri birtok tulajdonosaival. A Horváth Stansith, a Szirmay, a Mednyánszky és a Czóbel család tagjainak arcképei mellett jelen vannak a Forgáchok, Révayak, Esterházyak, s egyéb nemesi, egyházi méltóságok, jómódú polgárok képmásai is. Az ismeretlen portréfestők képei mellett az arcképcsarnokban ott találja a látogató J. G. Kramer, J. J. Stunden J. Czauczik és J. Rombauer alkotásait is. A képgyűjteményt kiegészíti néhány portré a 19. századból, főleg P. M. Bohan és J. B. Klemens munkái, ugyanis generációkon keresztül nemcsak jelentős szepesi földesurak voltak, hanem tanult és művelt közjogi, egyházi méltóságok is. A család vallási hovatartozásának köszönhetőena 16. században a család áttért a protestáns hitre) a könyvtár alapállományát eleinte a német nyelvű kiadványok alkották. A századok folyamán a kastély későbbi tulajdonosainak (Horváth Stansith Boldizsár, Horváth Stansith Imre, Szirmay Boldizsár, Mednyánszky Eduárd, Czóbel István) jóvoltából a könyvtár latin, francia, angol, olasz, magyar, héber és más nyelvű irodalommal egészült ki. A történelmi könyvtár részét képezik még az értékes régi nyomtatványok, metszetek, illusztrációk és könyvkötések. 2002-ben emlékezünk meg Mednyászky László születésének 150. évfordulójáról. Ebből az alkalomból, s tekintettel arra is, hogy 2000-ben 64 új festménnyel és 17 rajzzal bővült a Mednyászky-gyűjtemény, a Szlovák Nemzeti Galéria új állandó kiállítást készített elő a kastélyban, kiegészítve és átrendezve a főleg a 19. század végén és a 20. század elején alkotó festőegyéniség műveit bemutató tárlatot. A bemutatott kiállítás Mednyászky alkotásainak gyűjteményéből nyújt válogatást, melyek elsősorban korai festői korszakából származnak, felvonultatva az egyes fejlődési szakaszokat és a művészi kifejezésmód keresésének állomásait. A művész családja az alkotások jelentős részét megőrizte, gondozta, főleg az 1875-1900 között született műveket. Művészetének későbbi időszakában Mednyánszky László a régebbi képeit már nem adta el és nem is állította ki. A második világháború idején a gyűjtemény egy része megsemmisült, jelentős részét pedig Trencsénből Nagy-Britanniába szállították. 1972-ben, a művész unokahúgának, Czóbel Margitnak a halála után a nagyőri kastély és fennmaradt műveinek nagy része a Szlovák Nemzeti Galéria tulajdonába került. 2000-ben a gyűjtemény a nagyőri hagyaték maradékával bővült. Mednyánszky László (1852-1919) a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején a közép-európai festőművészet egyik legnagyobb alakja volt. Egyike azon keveseknek, akik közvetlenül reagáltak az akkori képzőművészeti irányzatokra. Nemcsak elsajátította, hanem saját művészetében átformálta azokat, s ezáltal más művészekre is hatott stílusával. Mednyánszky László Mednyánszky Eduárd és Szirmay Mária Anna gyermekeként született 1852. április 23-án Becken. Keresztelésekor (május 4-én) a Szirmayak és a Mednyánszkyak ősi keresztneveit kapta: Ladislaus Josephus Balthasar Eustachius. A fiatal család a beckói kúriában élt, de gyakran meglátogatta az anyai nagyapát, Szirmay Boldizsárt a nagyőri kastélyban, akinek halála után (1861) végleg odaköltöztek. A nagyapa művelt, világlátott ember volt, erős egyénisége hatással volt a fiatal Mednyánszkyra. Szirmay Boldizsár a Monarchián belül használt nyelvek mellett elsajátított néhány keleti nyelvet is. Sok jellembeli hasonlóságot fedezhetünk fel közte és Mednyánszky László között. Mindketten életük során segítették a rászorulókat, szociálisan érzékenyek voltak és sokat utaztak. Akárcsak nagyapja, Mednyánszky is vezetett naplót (németül, magyarul, ám görög betűkkel), mely sokat segített jelleme, egyénisége megismerésében. Gyermekkorát nagyban befolyásolta a családi hagyomány. A festő édesanyja rendkívül művelt, művészi hajlammal megáldott asszony volt, maga is festegetett, s erre ösztönözte gyermekeit is. A legenda szerint Mednyánszky hamarabb tanult meg rajzolni, mint beszélni, s művészi hajlamai úgy nyilvánultak meg, hogy minden keze ügyébe kerülő papírra firkált valamit. A Szlovák Nemzeti Galéria a mai napig őrzi a művész gyermek- és fiatalkori rajzait. Az élénk fantáziáról árulkodó alkotások főleg az otthoni környezetből és a mesék világából táplálkoztak. A nagyőri környezet már gyermekkorától elbűvölte a művészt. A kastélyon és a tágas parkon kívül a fiatal Mednyánszky a tátrai tájjal is megismerkedett, melynek változatossága egész élete folyamán művészetének fő témája maradt. De érdekelték az egyszerű emberek is, akik a környéken éltek vagy a kastélyban dolgoztak. Fiatal korától szoros baráti kapcsolat szövődött közte és a helyi kocsisok, parasztok között. Nyitottsága és kíváncsisága ellenére Mednyánszky aránylag félénk és szemérmes ember volt, s ilyen maradt egész élete során. 1863-ban a család meghívására a nagyőri kastélyban tartózkodott a bécsi festő és akvarellista, Thomas Ender (1793-1875), az akkor már nyugalomba vonult bécsi professzor, s felfigyelt Mednyánszky tehetségére. Elhatározta, hogy hozzájárul László művészi fejlődéséhez, s Bécsből néhány gipszből öntött antik szoborfejet és domborművet küldött, miközben folyamatosan javítgatta a szülők által Bécsbe küldött gyermekrajzokat. Mednyánszky becsülettel másolgatta az antik modelleket, de egyre jobban vonzódott a környező tájhoz, mely művészetének gyakori témájává vált. A bécsi festővel való találkozás segítette Mednyánszkyt művészi fejlődésében, s figyelmét az akvarell és a rajz felé irányította. Az otthoni tanítás, majd a késmárki és a miskolci líceum elvégzése után a gyakorlatias gondolkodású család ajánlására Mednyánszky Solothurnban, a svájci műegyetemen kívánta folytatni tanulmányait. A nagybátyjánál való horvátországi tartózkodás (1872 őszén) azonban végleg más pályára irányította. Vízfestményein külföldi útjait is megörökítette. A család támogatásával Mednyánszky először a müncheni akadémián tanult (1872-1873). Miután az ottani akadémia stílusa nem felelt meg számára, 1873-ban beiratkozott a párizsi École des Beaux Artes-ba, a főleg történelmi és katonai témákat festő Isidore Pils professzor (1813/15-1875) műtermébe. A profeszszor halála után, 1875-ben otthagyta az iskolát, s kibérelte első önálló műtermét Párizsban, a Montmartre-on, miközben először maradt egyedül, a család támogatása nélkül. A Párizsban eltöltött évek (1875-1877) fontos szerepet játszottak Mednyánszky művészetének fejlődésében. Megismerkedett az impresszionizmussal és a posztimpresszionizmussal, később a szecesszió és a szimbolizmus hatott művészetére. Kezdetben a francia barbizoni bensőséges tájképfestészet (Jules Dupré, Camille Corot) hatására erdőbelsőket, rejtett zugokat kezdett festeni. A 19. század művészetére jellemző túlkomponáltságától felszabadítva a tájat, a hangulat, a benyomások megragadására helyezte a hangsúlyt. Állandóan visszatérő témája ebben az időszakban a fa ábrázolása, mely már gyermekkorától festészetének kedvenc tárgya. A tájképfestészetben gyakran megjelenik az új motívum, mely egy pontban fut össze. A kanyargó folyó és út motívuma gyakran alkotja a képek központi tengelyét. Ahogy tökéletesedett Mednyánszky technikája, úgy Mednyánszky édesapja műtermet építtetett a nagyőri kastély gazdasági szárnya mellett, a festő itt alkotott, s itt fejezte be a Párizsban megkezdett műveket. Már művészetének kezdeti időszakában kedvelt témája volt Nagyőr. A település jellegzetes épületein kívül (ilyen volt a reneszánsz torony) figyelmét lekötötte a kastély környéke, a park, a közeli táj, a kanyargó Poprád folyó. Ez a vidék teljesen megfelelt magányos alkatának, órákon keresztül bolyonghatott a környéken, tanulmányozhatta a természet változatosságát. A nagyobb központoktól elszigetelt táj melankóliája, az intellektuális magány szintén hatottak a festőre. Mednyánszky sokat utazott, változtatta lakhelyét. Műtermekben és a természetben egyaránt festett. Rajzok és tanulmányok ezrei jelzik Mednyánszky nem egyszerű művészi útkeresését. A nagyőri kastély termeiben a festő testvére, Czóbel Miri rendszeresen találkozókat, úgynevezett művészeti szalonokat szervezett művészek, irodalmárok számára. Mednyánszky portréfestészetének kisebb részét a családtagok és a családi barátok ábrázolása alkotta. Megfestette többek között sógorának, Czóbel Istvánnak, továbbá Czóbel Imrének és Justh Zsigmondnak az arcképét. Justh Zsigmond és Mednyánszky közeli kapcsolatáról tanúskodik az a tény is, hogy az író Fuimus című regényében (1894) Czobor Lipót néven megörökítette a festőt. 1883-ban édesanyja halálára nagy méretű kompozíciókkal reagált a festő. A veszteséget nehezen tudta