Nagyőri Kastély (Szlovák Nemzeti Galéria, Bratislava, 2002)

M űvészettörténeti szempontból Szepesség kétségkívül Szlovákia egyik legegyedibb, legteljesebb tájegysége. Építészeti, szobrászati, képző­művészeti, iparművészeti alkotások remekeinek sokasága található ezen a területen, melyek a művészetek fejlődés­­történetét tárják elénk minő­ségileg egyedülálló színvonalon. Ezért is nyugtalanító az a tény, hogy a legtöbb műtárgyat csak az azonnali szakszerű beavatkozás mentheti meg a vissza­fordíthatatlan pusztulástól. Az egyik ilyen építészeti műemlék a közelmúltban felújított nagyő­ri kastély. A reneszánsz épületegyüttes, mely a szomszédos késő­ gótikus Szent Anna-templommal és a gótikus-reneszánsz haranglábbal alkot komplex egységet, a Szlovák Nemzeti Galéria felügyelete alá tartozik. A festői szépségű kastély és az épületet körülölelő impozáns angolpark története összefonódik Nagyőr településének történetével, melyet a 12. század második felében egy őrhely helyén hoztak létre. A 14. század elején a település a Berzeviczyek tulajdonába került, majd a 16. században egy rövid időre a Varkóczy család birtokában volt. Fontos határkő Nagy­őr történel­mében az 1556-os esztendő, ekkor I. Ferdinánd adományozó levelében a települést a törökellenes harcokban szerzett érdemeiért Horváth Stansith Márknak adományozta. Egészen a 19. század elejéig a Horváth Stansith család birtokolta a területet, s ez alatt az idő alatt tapasztalható a legnagyobb fejlődés. Horváth Stansith Gergely szepesi alispán a 16. század második felében reneszánsz kastélyt építtetett, a szepesi nemesek gyermekei számára latin humanista iskolát hozott létre (ez 1711-ben a kastély­ban pusztító tűzvész martalékává vált) és az akkori Magyarország egyik leggazdagabb könyvtárával is büszkél­kedhetett. 1620-ban nyerte el a kastély jellegzetes reneszánsz formáját, mely a későbbi átépítések, javítások ellenére ma is jellemzi az épületet. Az építkezés a 18. szá­zadban, a kastély negyedik szár­nyának felépítésével fejeződött be. Az 1801-es évet követően a Horváth Stansith család kihalásával a kastély fokozatosan a Szirmay, a Mednyánszky és a Czóbel család birtokába került. A 19. században a kastély mai formája az impozáns A humanista könyvtárat Horváth Stansith Gergely, a család szepesi ágát elindító Horváth Stansith Márk egyetlen fia hozta létre. Létrejötte egyértelműen a szepesi nemesség gyermekei számára alapított gimnáziummal (1584) hozható kapcsolatba, s már megszületésekor az egyik legjelentősebb könyvtár volt az akkori Magyarország területén. Megalapítása a család intellektuális, kulturális irányultságára vezethető vissza. A család leszármazottai MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ ÉS NAGYŐR változott képeinek témája (éjszakai táj, természet ködben, viharban, esőben, pirkadatkor). Alkotói módszeréhez hozzátartozott a táj megfigyelése, erről gyakran jegyzeteket is készített. Tájábrázolása felszabadult, a festő nyitott térként értelmezte a tájat, melynek formálásába minduntalan beleavatkozhatott. Mednyánszky művészetének másik nagy részét a szolgálókról, parasztokról, kocsisokról, mun­kásokról, csavargókról készült portrék, vázlatok alkotják. Az egy­szerű embereket, legtöbbször a társadalom kitaszítottjait örökítette meg. A legjellemzőbb jegyeket igyekezett megragadni, tekintet nélkül az ábrázolt szociális hely­zetére. Naplójában lejegyezte a legjellemzőbb típusokat, amelyek­kel találkozott. Az ábrázoltak közül néhányukhoz mély barátság fűzte, s egy életen át támogatta őket­ feldolgozni, ezért 1887-ig elkerülte Nagyő­rt, egészen addig, míg végül a kolerajárvány idején visszatért betegeket ápolni, miközben tüdőgyulladást kapott. 1889-ig váltakozva Nagyő­rön, Becken, Budapesten és Bécsben élt. Az 1889-1892-es években - a nyarat kivéve - ideje nagy részét Párizsban töltötte. A 90-es években, főleg utolsó párizsi tartózkodása idején, Med­nyánszky figyelme a szegényeket, az uzsorásokat ábrázoló, egész alakos kompozíciók felé fordult. Ebből a korszakból származnak az érdekes emberi típusokat ábrázoló befeje­zetlennek tűnő vázlatfejek. Med­nyánszky elkapva az ábrázolt arc jellegzetes vonásait, vázlatait befejezettnek tekintette. Visszatérve Nagyőrre (1892), majd apja halálát követően (1895) erős melankolikus és misztikus árnyalatú művein a halál tematikája jelenik meg. Előtérbe kerül a ravatalon készített halotti maszk hagyományos szepesi megformálása, mellyel a nagyőri családi galériában is találkozunk. Az 1900-as évek körül a impresszionizmus hatására virágos kerteket és szőlősöket ábrázoló vilá­gos kompozíciók születtek. Eltá­volodott a borongós, sötét ábrá­zolásmódtól, és világosabb árnyalatú színeket kezdett használni. Tájfes­tészetében az 1910-es években törés tapasztalható. Az előző korszakok szimmetriája eltűnt képeiről és sokkal energikusabb ecsetvonásokkal festett. A témaválasztás terén is változás állt be Mednyánszky művé­szetében. Az egyes motívumokat alapszimbólumokra egyszerűsítette, miközben a színeket merészen, vastag ecsetkezeléssel vitte fel a vá­szonra. Művészetét a háború előtti és háborús időszakban készült képei zárják, melyeken az alakokat ábrázoló és a természeti motívumok összeolvadnak. 1900 után Mednyánszky már egyre ritkábban tartózkodott Nagyő­rön. Általában úton volt vagy Budapesten, esetleg Bécsben. Itt érte őt az első világháború. 62 évesen katonai szolgálatra jelentkezett, újságíróként járta a frontot. A háború borzalmai alkotásaiban is nyomot hagytak. 1916-ban megsebesült, de egy évvel később már újra az olasz fronton volt. 1918-ban betegen és megtörten visszatért Nagyőrre, majd a lábadozás után újra Budapesten alkotott. Az év végén egészségi állapota tovább romlott, s 1919. április 19-én Bécsben meghalt. Mednyánszky László neve, személyisége örökre összefonódik a nagyőri kastéllyal. Az itt kiállított alkotások többsége közvetlenül a családi hagyatékból származik, s az SZNG által magángyűjtemé­nyekből megvásárolt művekkel egészült ki. A lenyűgöző angolparkban, mely a Poprád folyó kanyargós partja mentén terül el, az SZNG egy fokozatosan bővülő szoborparkot tervez, ahol a 20. század neves szobrászainak művei kapnak helyet. A látogató így nemcsak a régmúltba tekinthet vissza, hanem egy jelentős építészeti remekművet is megis­merhet, mely dokumentálja a reprezentációs és védelmi funkciókat is betöltő nemesi székhelyek fejlődését a késő gótikus kortól a barokk és klasszicista építészeti stílusig. A szakszerűen összeállított kiállítások segítségével a látogató áttekintést kap Szepesség kulturális fejlődésének gazdagságáról és sajátosságairól. Megismerheti Mednyánszky László alkotásának rendkívüliségét és mélységét, s művészettörténeti sétáját a kortárs, illetve a közelmúltban készült műtárgyak megtekintésével fejezheti be. Mednyánszky László: Virágzó fák. 1910 körül Ladislaus Mednyánszky: Blücende Bäume. Um 1910 Mednyánszky László: A nagyőri harangláb. 1885 körül Ladislaus Mednyánszky: Glockenturm in Strázky. Um 1885 Mednyánszky László: Egy barát profilból. Justh Zsigmond. 1888 körül Ladislaus Mednyánszky: Freund im Profil. Zsigmond Justh. Um 1888 angolparkkal egészült ki, s a könyvtár könyvállománya is jelentős mér­tékben megnőtt, 1885-ben 6400 köte­tet tartalmazott. A kastély utolsó tulajdonosa, Czóbel Margit bárónő haláláig (1972) lakta a lassan enyészetnek induló épületet. Az építészeti műemlék idővel a belső berendezésekkel együtt a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatósága alá került. A 20. század 70-es, 80-as éveiben az épületet - egy alapos művészeti és történelmi kutató­munka után - felújították és az SZNG kihelyezett részlegének használatára átalakították. Ezáltal újra kialakult a turisztikai szempontból is vonzó települést évszázadokon át jellemző szellemi és kulturális tradíciókra épülő atmoszféra. A kastély belső terében található kiállítások múzeumi-galériai jelle­gének kialakításakor figyelembe vették az eredeti elrendezést. Az évszázadok óta a kastély tulajdonosainak birtokában lévő eredeti berendezés és a műtárgyak csak hiányosan, töredékükben maradtak fenn. Bár az írásos emlékek és a szóbeli források szerint a kastély értékes berendezési tárgyai közé barokk ülőgarnitúra, egy festett díszítésű, bőrhuzatú ülőalkal­matosság, díszes forámás tükrök és számos értékes használati tárgy tartozott, sajnos, ezek nagy része elveszett. Megmaradt néhány bútor a 18. és a 19. századból, porcelán étkészletek, teás- és kávéskészletek, üvegpoharak egy-egy darabja, s mindenekelőtt a képzőművészeti arcképcsarnok néhány értékes alkotása, továbbá a könyvtár alap­állománya - humanista, történelmi, egyházi, bölcsészeti, jogi és szép­­irodalmi kiadványok a 16. századtól a 20. századig. A Mednyánszky és a Czóbel család hagyatékából megmaradtak az utolsó tulajdonos nagybátyjának, Mednyánszky Lászlónak a festményei és rajzai, továbbá olyan értékes dokumen­tumok, melyek az európai hírű művész életéhez, munkásságához kapcsolódnak. A fent említett tények meghatározták a kastélyban 1991-től látogatható kiállítások jellegét, struktúráját, melynek célja, hogy a lehetőségekhez mérten eredeti formájában mutathassa be a nagyőri kastélyt. A kiállítás tárgyát képező korabeli bútorok, berendezési tárgyak, lakás­­kiegészítők, használati tárgyak egy nemesi kastélybelsőt idéznek. Egy egységes, a korabeli stílust tükröző belső tér kialakítása érdekében az eredeti, megmaradt bútorok, hasz­nálati tárgyak (beépített szekrénysor, tálalószekrények, ládák, íróasztalok, fehérneműsszekrények, kisasztalok, tükrök, levélszekrények) fokozatosan kiegészültek az SZNG tulajdonában levő egyéb tárgyakkal. A legérté­kesebb kiállítási tárgyak közé tartozik egy 16. századból származó, faragott, intarzia-berakásos ajtó, mely valószínűleg a késmárki Langovec család műhelyében készült, s az eredeti berendezés részét képezte. A porcelán étkészletek és üveg­poharak Csehországból, Ausztriából, Németországból és Franciaországból származnak. Legkiemelkedőbb a 18. századi meisseni porcelán teáskészlet, melyet J. G. Horoldt festményei díszítenek. A 17-19. századból származó történelmi portrégyűjtemény, melynek alapját a családi arckép­­csarnok képezi, áttekintést nyújt a hazai arcképfestészet fejlődéséről a reneszánsztól a romantika koráig, a 19. századig. A gyűjtemény kisebb formátumú alkotásokat is tartalmaz, ugyanakkor megtalálhatók itt az akkori magyarországi politikai, egyházi, társadalmi élet jelentős képviselőinek portréi, főleg azoké, akik valamilyen rokoni kapcsolatban álltak a nagyőri birtok tulajdo­nosaival. A Horváth Stansith, a Szirmay, a Mednyánszky és a Czóbel család tagjainak arcképei mellett jelen vannak a Forgáchok, Révayak, Esterházyak, s egyéb nemesi, egyházi méltóságok, jómódú polgárok kép­másai is. Az ismeretlen portréfestők képei mellett az arcképcsarnokban ott találja a látogató J. G. Kramer, J. J. Stunden J. Czauczik és J. Rombauer alkotásait is. A kép­­gyűjteményt kiegészíti néhány portré a 19. századból, főleg P. M. Bohan és J. B. Klemens munkái, ugyanis generációkon keresztül nemcsak jelentős szepesi földesurak voltak, hanem tanult és művelt közjogi, egyházi méltóságok is. A család vallási hovatartozásának köszönhetően­­a 16. században a család áttért a protestáns hitre) a könyvtár alapállományát eleinte a német nyelvű kiadványok alkották. A századok folyamán a kastély későbbi tulajdonosainak (Horváth Stansith Boldizsár, Horváth Stansith Imre, Szirmay Boldizsár, Med­nyánszky Eduárd, Czóbel István) jóvoltából a könyvtár latin, francia, angol, olasz, magyar, héber és más nyelvű irodalommal egészült ki. A történelmi könyvtár részét képezik még az értékes régi nyomtatványok, metszetek, illusztrációk és könyvkötések. 2002-ben emlékezünk meg Med­­nyászky László születésének 150. évfordulójáról. Ebből az alkalomból, s tekintettel arra is, hogy 2000-ben 64 új festménnyel és 17 rajzzal bővült a Mednyászky-gyűjtemény, a Szlovák Nemzeti Galéria új állandó kiállítást készített elő a kastélyban, kiegészítve és átrendezve a főleg a 19. század végén és a 20. század elején alkotó festő­egyéniség műveit bemutató tárlatot. A bemutatott kiállítás Mednyászky alkotásainak gyűjteményéből nyújt válogatást, melyek elsősorban korai festői korszakából származnak, felvonultatva az egyes fejlődési szakaszokat és a művészi kifeje­zésmód keresésének állomásait. A művész családja az alkotások jelentős részét megőrizte, gondozta, főleg az 1875-1900 között született műveket. Művészetének későbbi időszakában Mednyánszky László a régebbi képeit már nem adta el és nem is állította ki. A második világháború idején a gyűjtemény egy része megsemmisült, jelentős részét pedig Trencsénből Nagy-Britanniába szállították. 1972-ben, a művész unokahúgának, Czóbel Margitnak a halála után a nagyőri kastély és fennmaradt műveinek nagy része a Szlovák Nemzeti Galéria tulaj­donába került. 2000-ben a gyűj­temény a nagyőri hagyaték maradékával bővült. Mednyánszky László (1852-1919) a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején a közép-európai festőművészet egyik legnagyobb alakja volt. Egyike azon keveseknek, akik közvetlenül reagáltak az akkori képzőművészeti irányzatokra. Nemcsak elsajátította, hanem saját művészetében átformálta azokat, s ezáltal más művészekre is hatott stílusával. Mednyánszky László Mednyánszky Eduárd és Szirmay Mária Anna gyermekeként született 1852. április 23-án Becken. Keresztelésekor (május 4-én) a Szirmayak és a Med­­nyánszkyak ősi keresztneveit kapta: Ladislaus Josephus Balthasar Eustachius. A fiatal család a beckói kúriában élt, de gyakran meglátogatta az anyai nagyapát, Szirmay Boldizsárt a nagyőri kastélyban, akinek halála után (1861) végleg odaköltöztek. A nagyapa művelt, világlátott ember volt, erős egyénisége hatással volt a fiatal Mednyánszkyra. Szirmay Boldizsár a Monarchián belül használt nyelvek mellett elsajátított néhány keleti nyelvet is. Sok jellem­beli hasonlóságot fedezhetünk fel közte és Mednyánszky László között. Mindketten életük során segítették a rászorulókat, szociálisan érzéke­nyek voltak és sokat utaztak. Akárcsak nagyapja, Mednyánszky is vezetett naplót (németül, magyarul, ám görög betűkkel), mely sokat segített jelleme, egyénisége megismerésében. Gyermekkorát nagyban befolyásolta a családi hagyomány. A festő édesanyja rendkívül művelt, művészi hajlammal megáldott asszony volt, maga is festegetett, s erre ösztönözte gyermekeit is. A legenda szerint Mednyánszky hamarabb tanult meg rajzolni, mint beszélni, s művészi hajlamai úgy nyilvánultak meg, hogy minden keze ügyébe kerülő papírra firkált valamit. A Szlovák Nemzeti Galéria a mai napig őrzi a művész gyermek- és fiatalkori rajzait. Az élénk fantáziáról árulkodó alkotások főleg az otthoni környezetből és a mesék világából táplálkoztak. A nagyő­ri környezet már gyer­mekkorától elbűvölte a művészt. A kastélyon és a tágas parkon kívül a fiatal Mednyánszky a tátrai tájjal is megismerkedett, melynek változa­tossága egész élete folyamán művészetének fő témája maradt. De érdekelték az egyszerű emberek is, akik a környéken éltek vagy a kastélyban dolgoztak. Fiatal korától szoros baráti kapcsolat szövődött közte és a helyi kocsisok, parasztok között. Nyitottsága és kíváncsisága ellenére Mednyánszky aránylag félénk és szemérmes ember volt, s ilyen maradt egész élete során. 1863-ban a család meghívására a nagyőri kas­télyban tartózkodott a bécsi festő és akvarellista, Thomas Ender (1793-1875), az akkor már nyu­galomba vonult bécsi professzor, s felfigyelt Mednyánszky tehetségére. Elhatározta, hogy hozzájárul László művészi fejlődéséhez, s Bécsből néhány gipszből öntött antik szo­borfejet és domborművet küldött, miközben folyamatosan javítgatta a szülők által Bécsbe küldött gyermekrajzokat. Mednyánszky becsülettel másolgatta az antik modelleket, de egyre jobban von­zódott a környező tájhoz, mely művészetének gyakori témájává vált. A bécsi festővel való találkozás segítette Mednyánszkyt művészi fejlődésében, s figyelmét az akvarell és a rajz felé irányította. Az otthoni tanítás, majd a kés­márki és a miskolci líceum elvégzése után a gyakorlatias gondolkodású család ajánlására Mednyánszky Solo­­thurnban, a svájci műegyetemen kívánta folytatni tanulmányait. A nagybátyjánál való horvátországi tartózkodás (1872 őszén) azonban végleg más pályára irányította. Vízfestményein külföldi útjait is megörökítette. A család támoga­tásával Mednyánszky először a mün­cheni akadémián tanult (1872-1873). Miután az ottani akadémia stílusa nem felelt meg számára, 1873-ban beiratkozott a párizsi École des Beaux Artes-ba, a főleg történelmi és katonai témákat festő Isidore Pils professzor (1813/15-1875) műtermébe. A profeszszor halála után, 1875-ben otthagyta az iskolát, s kibérelte első önálló műtermét Párizsban, a Montmartre-on, miközben először maradt egyedül, a család támogatása nélkül. A Párizsban eltöltött évek (1875-1877) fontos szerepet ját­szottak Mednyánszky művészetének fejlődésében. Megismerkedett az impresszionizmussal és a poszt­impresszionizmussal, később a szecesszió és a szimbolizmus hatott művészetére. Kezdetben a francia barbizoni bensőséges tájképfestészet (Jules Dupré, Camille Corot) hatására erdőbelsőket, rejtett zugokat kezdett festeni. A 19. század művészetére jellemző túlkomponáltságától felszabadítva a tájat, a hangulat, a benyomások megragadására helyezte a hangsúlyt. Állandóan visszatérő témája ebben az időszakban a fa ábrázolása, mely már gyermekkorától festészetének kedvenc tárgya. A tájképfestészetben gyakran megjelenik az új motívum, mely egy pontban fut össze. A kanyargó folyó és út motívuma gyakran alkotja a képek központi tengelyét. Ahogy tökéletesedett Mednyánszky technikája, úgy Mednyánszky édesapja műtermet építtetett a nagyő­ri kastély gazdasági szárnya mellett, a festő itt alkotott, s itt fejezte be a Párizsban meg­kezdett műveket. Már művészetének kezdeti idő­szakában kedvelt témája volt Nagyő­r. A település jellegzetes épületein kívül (ilyen volt a reneszánsz torony) figyelmét lekötötte a kastély környéke, a park, a közeli táj, a kanyargó Poprád folyó. Ez a vidék teljesen megfelelt magányos alkatának, órákon keresztül bolyonghatott a környéken, tanul­mányozhatta a természet válto­zatosságát. A nagyobb központoktól elszigetelt táj melankóliája, az intellektuális magány szintén hatottak a festőre. Mednyánszky sokat utazott, változtatta lakhelyét. Műtermekben és a természetben egyaránt festett. Rajzok és tanulmányok ezrei jelzik Mednyánszky nem egyszerű művészi útkeresését. A nagyő­ri kastély termeiben a festő testvére, Czóbel Miri rend­szeresen találkozókat, úgynevezett művészeti szalonokat szervezett művészek, irodalmárok számára. Mednyánszky portréfestészetének kisebb részét a családtagok és a családi barátok ábrázolása alkotta. Megfestette többek között sógorának, Czóbel Istvánnak, továbbá Czóbel Imrének és Justh Zsigmondnak az arcképét. Justh Zsigmond és Mednyánszky közeli kapcsolatáról tanúskodik az a tény is, hogy az író Fuimus című regényében (1894) Czobor Lipót néven megörökítette a festőt. 1883-ban édesanyja halálára nagy méretű kompozíciókkal reagált a festő. A veszteséget nehezen tudta

Next