Benedek József (Budapest, 2003)

Rendszermodellek Másodszor próbálok Benedek József munkásságával kapcsolatban a szobrászatról írni. Kerülöm mind a szubjektív benyomásokat és érzelmeket, mind a filozofálást, csaknem kizárólagos szándékom, hogy egzakt, ellenőrizhető megállapításokat tegyek. Nem könnyű feladat, mert engem itt is elsősorban a tö­meg és a tér érdekel, míg Benedeket a tér összefüggései a folyamatszerűséggel és az idővel. Természe­tes, hogy az ember konkrét és aktuális tér-idő-viszonylatokban éli mindennapi életét, e viszonylatoknak van egy matematikailag és fizikailag leírható (modellezhető) rendje, de ezekben a rendszerekben még­is mindig meglepetést okoz, amikor a szobrász konkrét formái megjelennek benne. Minket pedig ezek a formák érdekelnek. Amikor a szobrász alkot, többé vagy kevésbé megformált érzelmeit és gondolatait ütközteti az anyag­gal, vagy az anyaggal való találkozás, alakítási kísérlet vált ki belőle újabb gondolatokat. A formálódó anyag és a formálódó gondolatok/érzelmek között állandó kölcsönhatás működik, mindaddig, amíg a formaadás be nem fejeződik. Ám ez a stádium sem marad végleges, mert újabb és újabb reflexiók gyúj­tópontjává válik. Amikor a néző (vagy a gondolkodó, a beszélő, a kritikus) közelít a műhöz, állandóan formálódó gon­dolatokkal és érzelmekkel közelít, ezek egy pillanatra „megmerevednek" benne, amikor szóban vagy írásban megfogalmazza őket (időközben tudásanyag, ismeretek, különböző normák, pszichológiai törvényszerűségek érvényesülnek benne). Majd a néző is „továbbmegy a maga útján" és elvisz valamit magával (benyomást, emlékképet) a szoborból, jóllehet az a „valami" ugyanakkor a helyén is marad. Nyilvánvaló, hogy a két ember számára mindenekelőtt útjuk kereszteződési pontja érdekes. Ez a szo­bor. Az emberek nem tanulnak szobrot nézni, még kevésbé szobrot elemezni. Általában úgy fogják fel a szobrot is, mint egy képet. Ránéznek vagy megnézik és mennek tovább. Nagyon ritkán kerülünk olyan helyzetbe, amikor a szobrot megfogjuk, megtapogatjuk. Még az sem túl gyakori, hogy körüljárjuk. Valószínűleg tudat alatt még félünk is a szobortól, mert túl nagy, nem bírunk el vele, nem tudjuk „csak úgy" felemelni, nem olyan egyszerű az anyagát megmunkálni. Nem mintha a festészet sokkal „köny­­nyebb" lenne, de azt mégis csak „el tudjuk intézni" egy ránézéssel. És ha bonyolult az érzékelése, még akkor is intellektusunkra hivatkozik, a szobor „brutalitásával" szemben. A szobor három dimenziós mivolta és térbelisége nagyon más természetű, mint a képéé: ha figuratív, akkor életszerűsége nem virtuális, hanem már-már mágikus használatot feltételez. Tömege, térbelisége inkább az építészettel és a tér végtelenségével kapcsolatos, semmint az apró, emberileg interiorizálható tárgyakkal. A térérzékelés nem egyszerű folyamat, a látással és a tapintással szemben van benne valami megfoghatatlan, misztikus, titokzatos erő. Inkább átélni lehet, mint megnézni. Ha a szobrot nézőként tudatosan akarom elemezni, figyelni kell benyomásaimat, érzelmeimet, gon­dolataimat, pszichológiai módszereket kell alkalmaznom, majd a beszélt és írott (szak)nyelv szabályai szerint kijelentéseket kell tennem, s ezeket ütköztetnem kell a konkrét, megformált anyaggal (felülettel, tömeggel), majd ennek térbeli viszonylataival. Elemzésem/interpretációm játékterét behatárolja az a fogalmi rendszer, melynek döntő sarokpontjai a művészet - művész - mű hármassága. A konkrét műből, művekből eljutok a művészig (következtetek rá) vagy általánosítok - több más művet segítségül hívva - a szobrászat irányába, majd onnan a művészet felé, de ha egzakt, racionális vagy pragmatikus akarok maradni, tovább nem juthatok. Ebből a szempontból a művésznek könnyebb a helyzete. „Csak" megcsinálja a konkrét művet, és - úgy tűnik - nem kell gondolkoznia, nem kell bonyolult elméleti munkát folytatnia. Benedek József szobrászata és egész munkássága mintha az iménti általánosítások folyamatos cá­folata lenne. Szakít a „hagyományos" (azaz leegyszerűsítve hagyományossá banalizált) szobrászi ma­gatartással, amennyiben elméletet alkot, meghaladja a szobrászi tömeg fogalmát a konkrét formák fel­törésével, fellazításával, elvékonyításával vagy akár megszüntetésével; virtuális vagy valós mozgásokat visz a szobraiba és installációiba, ezáltal rendszereket és folyamatokat indukál a térben, a teret pedig az idő tényezőjével egészíti ki. És ez még nem minden. Megnyit egy másik - elméleti - irányt is: azok az elemek, amelyekből felépíti rendszereit, nemcsak térben fejtik ki hatásukat, hanem mint jelek és jelrend­szerek, gondolati és szellemi síkon is működnek (jelplasztikák, konkrétan megfeleltethető jelentéssel), sőt ezen túlmenően „lélekhelyek" is lehetnek (nem konkrétan megfeleltethető, hanem valószínűleg „transz­cendentális" jelentéssel).

Next