Benedek József (Budapest, 2003)
Rendszermodellek Másodszor próbálok Benedek József munkásságával kapcsolatban a szobrászatról írni. Kerülöm mind a szubjektív benyomásokat és érzelmeket, mind a filozofálást, csaknem kizárólagos szándékom, hogy egzakt, ellenőrizhető megállapításokat tegyek. Nem könnyű feladat, mert engem itt is elsősorban a tömeg és a tér érdekel, míg Benedeket a tér összefüggései a folyamatszerűséggel és az idővel. Természetes, hogy az ember konkrét és aktuális tér-idő-viszonylatokban éli mindennapi életét, e viszonylatoknak van egy matematikailag és fizikailag leírható (modellezhető) rendje, de ezekben a rendszerekben mégis mindig meglepetést okoz, amikor a szobrász konkrét formái megjelennek benne. Minket pedig ezek a formák érdekelnek. Amikor a szobrász alkot, többé vagy kevésbé megformált érzelmeit és gondolatait ütközteti az anyaggal, vagy az anyaggal való találkozás, alakítási kísérlet vált ki belőle újabb gondolatokat. A formálódó anyag és a formálódó gondolatok/érzelmek között állandó kölcsönhatás működik, mindaddig, amíg a formaadás be nem fejeződik. Ám ez a stádium sem marad végleges, mert újabb és újabb reflexiók gyújtópontjává válik. Amikor a néző (vagy a gondolkodó, a beszélő, a kritikus) közelít a műhöz, állandóan formálódó gondolatokkal és érzelmekkel közelít, ezek egy pillanatra „megmerevednek" benne, amikor szóban vagy írásban megfogalmazza őket (időközben tudásanyag, ismeretek, különböző normák, pszichológiai törvényszerűségek érvényesülnek benne). Majd a néző is „továbbmegy a maga útján" és elvisz valamit magával (benyomást, emlékképet) a szoborból, jóllehet az a „valami" ugyanakkor a helyén is marad. Nyilvánvaló, hogy a két ember számára mindenekelőtt útjuk kereszteződési pontja érdekes. Ez a szobor. Az emberek nem tanulnak szobrot nézni, még kevésbé szobrot elemezni. Általában úgy fogják fel a szobrot is, mint egy képet. Ránéznek vagy megnézik és mennek tovább. Nagyon ritkán kerülünk olyan helyzetbe, amikor a szobrot megfogjuk, megtapogatjuk. Még az sem túl gyakori, hogy körüljárjuk. Valószínűleg tudat alatt még félünk is a szobortól, mert túl nagy, nem bírunk el vele, nem tudjuk „csak úgy" felemelni, nem olyan egyszerű az anyagát megmunkálni. Nem mintha a festészet sokkal „könynyebb" lenne, de azt mégis csak „el tudjuk intézni" egy ránézéssel. És ha bonyolult az érzékelése, még akkor is intellektusunkra hivatkozik, a szobor „brutalitásával" szemben. A szobor három dimenziós mivolta és térbelisége nagyon más természetű, mint a képéé: ha figuratív, akkor életszerűsége nem virtuális, hanem már-már mágikus használatot feltételez. Tömege, térbelisége inkább az építészettel és a tér végtelenségével kapcsolatos, semmint az apró, emberileg interiorizálható tárgyakkal. A térérzékelés nem egyszerű folyamat, a látással és a tapintással szemben van benne valami megfoghatatlan, misztikus, titokzatos erő. Inkább átélni lehet, mint megnézni. Ha a szobrot nézőként tudatosan akarom elemezni, figyelni kell benyomásaimat, érzelmeimet, gondolataimat, pszichológiai módszereket kell alkalmaznom, majd a beszélt és írott (szak)nyelv szabályai szerint kijelentéseket kell tennem, s ezeket ütköztetnem kell a konkrét, megformált anyaggal (felülettel, tömeggel), majd ennek térbeli viszonylataival. Elemzésem/interpretációm játékterét behatárolja az a fogalmi rendszer, melynek döntő sarokpontjai a művészet - művész - mű hármassága. A konkrét műből, művekből eljutok a művészig (következtetek rá) vagy általánosítok - több más művet segítségül hívva - a szobrászat irányába, majd onnan a művészet felé, de ha egzakt, racionális vagy pragmatikus akarok maradni, tovább nem juthatok. Ebből a szempontból a művésznek könnyebb a helyzete. „Csak" megcsinálja a konkrét művet, és - úgy tűnik - nem kell gondolkoznia, nem kell bonyolult elméleti munkát folytatnia. Benedek József szobrászata és egész munkássága mintha az iménti általánosítások folyamatos cáfolata lenne. Szakít a „hagyományos" (azaz leegyszerűsítve hagyományossá banalizált) szobrászi magatartással, amennyiben elméletet alkot, meghaladja a szobrászi tömeg fogalmát a konkrét formák feltörésével, fellazításával, elvékonyításával vagy akár megszüntetésével; virtuális vagy valós mozgásokat visz a szobraiba és installációiba, ezáltal rendszereket és folyamatokat indukál a térben, a teret pedig az idő tényezőjével egészíti ki. És ez még nem minden. Megnyit egy másik - elméleti - irányt is: azok az elemek, amelyekből felépíti rendszereit, nemcsak térben fejtik ki hatásukat, hanem mint jelek és jelrendszerek, gondolati és szellemi síkon is működnek (jelplasztikák, konkrétan megfeleltethető jelentéssel), sőt ezen túlmenően „lélekhelyek" is lehetnek (nem konkrétan megfeleltethető, hanem valószínűleg „transzcendentális" jelentéssel).