Hollán Sándor festőművész (Kiscelli Múzeum, Templomtér, 2003)
Nagyon régóta tudom, hogy „nem látok”. Mit értek ezalatt? Valami hiányzik abból, amit látok. Nem érdekel, amit a szem felfog. Fa? De mi közöm van hozzá? Azt is megfigyeltem és tudom, hogy ez nem mindig van így. Vannak futó pillanatok, amikor a látvány megérint. Ezek ritka, de élő pillanatok, így fog meg a természet, néha pedig egy-egy festmény vagy rajz... Tehát nem reménytelen a „vakságom” és a képi élmény kifejezhető. Azt is tudom, hogy van még néhány festő, akinek a számára ez a kérdés szintén fontos, így hát nem vagyok egyedül. Ezek a gondolatok vagy 40-50 évvel ezelőtt indítottak útnak, hogy a látás élményét megtaláljam. Akkoriban sokfelé kerestem a természetben az igazi benyomásokat. A hatvanas években több ezer kilométert utaztam, míg végre valami benyomás igazán megragadott. Azóta úgy érzem, hogy rátaláltam a motívumaimra, néhány időt látott fára és csendéletté csoportosuló tompa tárgyra. Mi a motívum? Valami, ami elém lép, elzárja az utamat, megállásra kényszerít. Amivel meg kell küzdeni. A tekintet ilyenkor visszafordul, megérint, mintha a fát nézve magamat is látnám. A motívum és a szemlélő között jár a tekintet. Meg-megérinti a látványt, és utána befelé fordul. A motívum és a tekintet között megszületik egy élő kép, amely a külső valóságból táplálkozik, de a belső élmény is ki tud bontakozni benne. A kettő között a pártatlan, figyelmes tekintet felismeri az összefüggést. Az ilyen valóságélmény - bár nem teljes -, nyugalmat és megtisztító erőt hoz. Ilyenkor a külvilág befogad, és rajtam keresztül új életet kap. Számomra ez a művészet kezdete. Hollán Sándor, 2002. december