Konfár Gyula kiállítása (Olof Palme Ház, Budapest, 2003)
Konfár Gyula művészetével kapcsolatban két megjegyzést kell tennem. Az egyik az, hogy modern vizuális kifejezőeszközöket használ; a másik az, hogy művészete feltűnően etikus. A festészet olyan műfaj - kerülve most a posztmodernekkel való terméketlen vitát -, ahol minden látszik, semmit nem kell elképzelni a képen túlmenően, se formákat, se színeket, se olyan tartalmat, ami nem látszik. Az irodalmi műben, vagy a zenében alkalmazott képet az olvasónak/hallgatónak magának kell az eszében fölrajzolnia, megfestenie. Képzőművészeti alkotások esetében mindaz, ami a néző számára képzeletbeli, az valójában nincs jelen a műben, az belevetítés csupán. (És itt hangsúlyozni kell a kép- és a fogalomalkotás különbözőségét.) Így hát világos, hogy arról írni, ami a képeken látszik, csak nagyon indokolt esetben elfogadható - hiszen az látszik ámbár arról írni, ami a képeken nem látszik, az meg úgy tűnik, mintha belemagyarázás lenne - hiszen éppen az nem látszik. A kérdés tehát, hogy a festményekkel kapcsolatban miről lehet írni? Lehet írni például az anyagokról, a kivitelezés módjáról, annak nagyszerűségéről. Lehet írni azokról a gondolatokról, amiket a művek inspirálnak - szigorúan elválasztva az inspirációt a műtől. Lehet írni a művészettel kapcsolatos elvárásainkról, például arról: szükséges-e, hogy a művészet föltárjon valamit a valóságból? Kontár képeivel kapcsolatban is megkérdezhetjük: megismertet-e bennünket valamivel, amit mindeddig nem ismertünk? Az új ismeretet ebben az esetben semmiképpen sem fogalmilag értjük, hiszen akkor irodalmilag vagy tudományosan is föltárható lenne az új ismeretnek itt vagy az ikonográfiából, vagy a színek korrelációjából kell származnia. Az a megjegyzésem, hogy Kontár modern vizuális kifejezőeszközöket használ, nem a formákra, sokkal inkább a színkezelésre, a színekből való építkezésre vonatkozik. Formailag ezek a képek egyszerűek: emberi alakokat (főleg nőket) ábrázolnak valamilyen hangulatos környezetben. A környezet pontosabb meghatározása nem könnyű feladat, hiszen akár plein air-ben, akár enteriőr-ben képzeljük az alakokat, azt legtöbbször csak mi, nézők képzeljük úgy. Kontár színhangulatokat fest, s nagy ritkán tesz gesztust a környezet pontosabb meghatározása érdekében. De éppen ebben rejlik festészetének lényege: egy színekből álló sajátos világ megjelenítésében, fölépítésében. Olyan hatalmas színszimfóniákat tár elénk, olyan pompázatosan fölépített színhangulatokat teremt, amihez hasonlót kortárs festészetünkben hiába keresünk, nem találunk. A másik megjegyzésem, hogy festészete etikus, talán némi magyarázatra szorul, mivel manapság nem szokás a művészettel kapcsolatban etikáról beszélni. Mi az etikus művészi magatartás? Nyilvánvalóan nem szabad összetévesztenünk az etikát a morállal. A morál valamely vallási tartalom vonatkozásában tanúsított magatartás - az etika viszont bármely emberi tevékenység tökéletességének mércéje. Akkor etikus a művész, ha tevékenysége megfelel a műfaj lényegéből következő elvárásoknak. A festőművészet lényegéből egyszerre két elvárás is következik: egyrészt, hogy a színekből és a rajzolati elemekből teremtett világ kifejezze a művész énjét, lelkületét, vagyis szellemi valóját - a másik elvárás pedig az, hogy a művek föltárjanak valamit abból a közös világból is, amiben a művészi alkotás és annak befogadása megvalósul, tehát az esztétikai közösség valamely mozzanatát is mintázza. Leegyszerűsítve nevezhetjük