Konfár Gyula kiállítása (Olof Palme Ház, Budapest, 2003)

Konfár Gyula művészetével kapcsolatban két megjegyzést kell ten­nem. Az egyik az, hogy modern vizuális kifejezőeszközöket használ; a másik az, hogy művészete feltűnően etikus. A festészet olyan mű­faj - kerülve most a posztmodernekkel való terméketlen vitát -, ahol minden látszik, semmit nem kell elképzelni a képen túlmenő­en, se formákat, se színeket, se olyan tartalmat, ami nem látszik. Az irodalmi műben, vagy a zenében alkalmazott képet az olvasó­­nak/hallgatónak magának kell az eszében fölrajzolnia, megfeste­nie. Képzőművészeti alkotások esetében mindaz, ami a néző szá­mára képzeletbeli, az valójában nincs jelen a műben, az belevetítés csupán. (És itt hangsúlyozni kell a kép- és a fogalomalkotás külön­bözőségét.) Így hát világos, hogy arról írni, ami a képeken látszik, csak nagyon indokolt esetben elfogadható - hiszen az látszik ámbár arról írni, ami a képeken nem látszik, az meg úgy tűnik, mintha belemagyarázás lenne - hiszen éppen az nem látszik. A kérdés tehát, hogy a festményekkel kapcsolatban miről lehet írni? Lehet írni például az anyagokról, a kivitelezés módjáról, annak nagyszerűségéről. Lehet írni azokról a gondolatokról, amiket a mű­vek inspirálnak - szigorúan elválasztva az inspirációt a műtől. Lehet írni a művészettel kapcsolatos elvárásainkról, például arról: szüksé­­ges-e, hogy a művészet föltárjon valamit a valóságból? Kontár ké­peivel kapcsolatban is megkérdezhetjük: megismertet-e bennünket valamivel, amit mindeddig nem ismertünk? Az új ismeretet ebben az esetben semmiképpen sem fogalmilag értjük, hiszen akkor iro­­dalmilag vagy tudományosan is föltárható lenne­­ az új ismeretnek itt vagy az ikonográfiából, vagy a színek korrelációjából kell szár­maznia. Az a megjegyzésem, hogy Kontár modern vizuális kifejezőeszközö­ket használ, nem a formákra, sokkal inkább a színkezelésre, a szí­nekből való építkezésre vonatkozik. Formailag ezek a képek egy­szerűek: emberi alakokat (főleg nőket) ábrázolnak valamilyen han­gulatos környezetben. A környezet pontosabb meghatározása nem könnyű feladat, hiszen akár plein air-ben, akár enteriőr-ben kép­zeljük az alakokat, azt legtöbbször csak mi, nézők képzeljük úgy. Kontár színhangulatokat fest, s nagy ritkán tesz gesztust a környe­zet pontosabb meghatározása érdekében. De éppen ebben rejlik festészetének lényege: egy színekből álló sajátos világ megjeleníté­sében, fölépítésében. Olyan hatalmas szín­szimfóniákat tár elénk, olyan pompázatosan fölépített színhangulatokat teremt, amihez ha­sonlót kortárs festészetünkben hiába keresünk, nem találunk. A másik megjegyzésem, hogy festészete etikus, talán némi magya­rázatra szorul, mivel manapság nem szokás a művészettel kapcso­latban etikáról beszélni. Mi az etikus művészi magatartás? Nyilván­valóan nem szabad összetévesztenünk az etikát a morállal. A morál valamely vallási tartalom vonatkozásában tanúsított magatartás - az etika viszont bármely emberi tevékenység tökéletességének mér­céje. Akkor etikus a művész, ha tevékenysége megfelel a műfaj lé­nyegéből következő elvárásoknak. A festőművészet lényegéből egy­szerre két elvárás is következik: egyrészt, hogy a színekből és a raj­­zolati elemekből teremtett világ kifejezze a művész énjét, lelkü­letét, vagyis szellemi valóját - a másik elvárás pedig az, hogy a művek föltárjanak valamit abból a közös világból is, amiben a művészi al­kotás és annak befogadása megvalósul, tehát az esztétikai közös­ség valamely mozzanatát is mintázza. Leegyszerűsítve nevezhetjük

Next