Reflexinger (Műcsarnok, Budapest, 2003)

JOKESZ Antal (YOKES)______________ 1952. augusztus 30-án született Devecseren 1979 Prix Air France - Ville de Paris ösztöndíj, Párizs 2002 Balogh Rudolf-díj Válogatás az egyéni kiállításokból______________________ 1977 Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest 1982 Párizs, Megyei Könyvtár, Veszprém 1987 Utcagaléria, Szombathely 1988 Fotógaléria, Miskolc 1999 Popmodern képek. Vár Galéria, Veszprém 2000 Kirakat. Vintage Galéria, Budapest 2003 Party - remix. Vintage Galéria, Budapest Válogatás a csoportos kiállításokból____________________ 1978 Első kiállítás (FFS). Budavári Palota, Budapest 1979- 1982 Dokumentum 1-4. Veszprém, Pécs, Szombathely 1980 Prix Air France. Ville de Paris, Párizs 1980- 1981 Les Hongrois. Párizs, Milánó, Amszterdam 1982 Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, Budapest Fiatal Fotó 1980 után. Fotógaléria, Miskolc Arteder ‘82, Bilbao 1987 Hedendaagse Hongaarse Fotografie. Canon Photo, Amszterdam 1989 Más­ kép. Experimentális fotográfia az elmúlt két évtizedben Magyarországon. Ernst Múzeum, Budapest 1999 Dokumentum 1979/1999. Dorottya Galéria, Budapest 2001 Országos Fotóművészeti Kiállítás, Fotószalon 2001. Műcsarnok, Budapest Dokumentum 5. Mai Manó Ház, Budapest Regards Croisés. Musée des Tapisseries, Aix-en- Provence 2002 MEO, Art Fair 2002. MEO-Kortárs Művészeti Gyűjtemény, Budapest 2­0­0­3. j­ú­n Virágos ruhás nő, 1978-2003, c-print: 90x160 cm Bizonyára megöregedtek már egykori modelljeim, akik negyedszázada kerültek a csípőmagasságban vaktában csattogó fényképezőgépem látószögébe a szocialista Magyarországon vagy a párizsi éjszakák­ban... És bizonyára én is öregszem már, hiszen idők és terek ugyanúgy csúsznak össze a nagyító- és szá­mítógépemben, ahogy az emlékezet és a fantázia ké­pei a szubjektum sötétkamrájában. Tudom, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. A mesék és törté­netek örök időktől fogva jelen vannak, csak a szerep­lők és a mesélők cserélődnek, csak a megjelenítés módja változik folyton, hiszen minden kor a legújabb technikáival rögzíti és hagyja hátra üzeneteit és tit­kait az utánuk következőknek. Az új nemzedékeket persze - a még újabb trendek és technológiák bűvö­letében - sohasem érdeklik a lejárt divatok, a tegna­pi emberek és történeteik, így szinte sohasem isme­rik fel az éppen letűnt korok tanulságait. Görcsösen ragaszkodnak viszont azokhoz a médiumokhoz, stílu­sokhoz és látásmódokhoz, melyeken keresztül ma­guk is értelmezték a létező világot. A valóság történé­seinek fényében persze a megjelenítés módja és technológiája lényegtelen zajnak tűnhet. Ez a mediá­­lis „zaj” azonban a létezés kötőszövete is, melynek sajátosságait jobban megismerve a valósággal is közvetlenebb kapcsolatot teremthetünk, tulajdonsá­gainak leleplezése pedig egyúttal a valóság leleple­zése is. Amikor tehát a jelennel vagy a múlttal kere­sünk kapcsolatot, nem csupán az eseményeket kell szemügyre vennünk, hanem e történéseket leképező és megjelenítő médiumokat és azok technológiai kör­nyezetét is. A néhai dokumentarista fényképeimen rögzített em­berek - képi létüktől kísértve - újra és újra rákérdez­nek ábrázolásuk hitelességére és valóságára, arra a valóságra, amelynek meg- és átélését egykor oly hű­séggel látszott szolgálni a fényképezőgép. A techno­lógiák azonban naponta cserélődnek körülöttünk, na­ponta át- és felülírva a képi metaforák jelentését is. Semmi sem állandóbb tehát, mint e változás folyto­nossága, a valóság újból és újból történő rendíthetet­len elmentése és felülírása. Mi más ez, mint az idő kétségbeesett darabokra szaggatása, a jelen megra­gadásának reménytelen illúziója. Kiszabadítottam hát ezüstszemcsés fényképeim ve­gyi börtönéből a modelljeimet, és új színt és szépsé­get teremtő, szárnyaló pixelekbe lényegített létüket tetszőlegesen felülírható file-okba mentettem el. Az újabb és újabb képek virtuális jelenét és valóságát immár a képzelet és a változás metaforái lengik kö­rül, hiszen a mindenkori valóság képi illúziója sem más, mint metaforák szövevénye... A valóság igazi arca azonban a médiumok és techno­lógiák rabja és kiszolgáltatottja marad örökre. J.A. (Vár Ucca Műhely, 2003/1.) „Jokesz Antal az egyik első olyan hazai fotográfus volt, akiben tudatosodott, hogy a fényképész aktív szerepvállalása döntő befolyással bír a valóság látvá­nyának metaforikus átalakításában és közvetítésé­ben. A fényképezést folyamatosan újrakontextuáló megközelítésnek véli, és ennek szellemében a több mint 20 éve csípőből készített dokumentumfelvételeit kiszínezve, majd kép a képben installálva állította ki. A kép a képben eljárás a fényképésznek a térhez és időhöz, azaz a valóság megjelenési formáihoz történő meghatározatlan, akár tetszőlegesen létrejött viszo­nyát rögzíti.” Szűcs Károly (Ezredvégi fotográfia és a modernités; Balkon, 2000/7-8) „A dokumentum, a fotografikus kép indexikus jellege felől közelítve a posztmodern szemlélet képzőművé­szetének és fotójának jellemző alkotásai sokszor ne­hezen szétválaszthatók. Ide kapcsolódik az a klasszi­­fikációs tény, hogy a fotó képzőművészetként értéke­lődik, és a képzőművészet fotóként, így az értelmezés viszonylagossága nem csak a valóság recepciójával kapcsolatos, hanem a művek, alkotók esetenként változó hovatartozása értelmében is. Az archív tech­nikákat alkalmazó „fotográfus” (Kerekes Gábor) és a fényképet digitális úton képzőművészetté „kontex­­tuáló” (Jokesz Antal) útját az köti össze, hogy mind­kettőjüket a kép és a valóság viszonyának átrendezé­se érdekli. (...) Jokesz Antal (Yokes) ma már nem készít újabb felvé­teleket. A hajdan csípőből fotózott Esetlegesség lehe­tőségei (1978) sorozat lopott utcajeleneteit mint talált képeket újra nagyította, és döglött, fakó színekkel di­gitálisan kiszínezte. A nagyvárosi flaszteren alsó né­zetből, a szemmagasság elvetésével készült triviális jeleneteken sokszor az ábrázolt arca, keze „véletlen­szerűen” hiányzik. Egy szociálisan deviáns kommuni­kátor extremitása jellemzi az alacsonyan tartott ka­merát. Jokesz döntése következtében a fotós helyett a kamera válik a dokumentáló alannyá, s mivel így a megfigyelő helyébe lép, annak döntési pozícióját az esetlegességgel váltja fel. Az apparátus képszerkesz­tése, amely korábban a fotográfus döntéseitől is füg­gött, most hangsúlyozottan megkülönböztetődik és önállóságot nyer.” Szűcs Károly (Hamis hűség - a Dokumentum 5 kiállítása, Balkon, 2001/5.) Lenyúltam az életművem________________ Beszélgetés Jokesz Antallal­­ 1999-ben a veszprémi Vár Galériában, majd Buda­pesten a Vintage Galériában, most pedig a Dokumen­tum 5 alkalmával Yokes néven jelentél meg ismét, sok év után először, kiállításon. Az itt kiállított képek saját fotóid újragondolt változatai. Miért pont most, és miért éppen így „tértél vissza”?­­ Mivel sohasem voltam státusban, számomra nem jelentett külső „kényszert” a fényképezés. A médiu­mokhoz való viszonyt pedig mindig is egyenrangúnak tekintettem e médiumok által megmutatott valóság­gal, enélkül ugyanis nem értelmezhető maga a köz­vetített valóság sem. (...) Ezt a korábbi viszonyt foglaltam össze az 1999-ben megjelent, A preparált idő nyomában című fotó- és esszékötetben. A hetvenes-nyolcvanas évek történé­seit, a fotóhoz való korábbi kapcsolatomat és ennek változásait tettem közszemlére a könyvben, később képileg a galériák falán, aztán még tovább gondolva, a Dokumentum 5 projekt által is. Mindennek pedig azért éreztem szükségességét, mert a hetvenes évek fotójának vagy a konceptnek és a kései neoavant­­gárdnak a fotográfiára vonatkoztatott szerepét az utókornak sikerült meglehetősen összemaszatolnia a posztmodern közegében. Ráadásul a magyar fotó­művészet egyszerűen meg nem történtnek nyilvání­totta saját történetében a hetvenes évek képzőmű­vészeti fotóhasználatát. A magyar fotográfia támoga­tási rendszere még ma is gyakran a hatvanas-hetve­nes évek művészetszemléletét, fotóamatőrjeinek lá­tásmódját preferálja, intézményeink pedig ennek ki­szolgálására vannak berendezkedve. A világ azonban az elmúlt évtizedekben kegyetlenül elhúzott mellet­tünk, nem csoda, ha óriási rés tátong a hazai és nemzetközi fotóhasználat művészeti gyakorlata kö­zött. A saját korukat intenzíven megélni óhajtó, kortárs művészgenerációkat lebecsülni és egy hely­ben járásra kényszeríteni viszont nemcsak súlyos hi­ba, de az egészséges művészeti közélet elleni me­rénylet is. (...) - Lezártnak tekinted ezt a vizsgálódási folyamatot - akár önvizsgálat volt, akár a jelenkor megnyilvánu­lásainak valamiféle kritikája, a korszellem analízise, amit képeid „újrahasznosításával” kezdtél el­­, vagy tovább tart a két éve felvett attitűd, ez a sajátos önelemző gesztus? - Hát, lötyög még némi festék azokban a régi flako­nokban is... De a saját képkészítési technológiáimat is sokkal inkább kiterjeszteni, mintsem korlátozni szeretném. Tudott dolog, hogy a képek megjelenési helye, kontextusa függvényében változik jelentésük is. A képi látvány első számú és legközvetlenebb kontextusa pedig, amely egyúttal jelentését is alap­vetően meghatározza, az maga a médium és a kép­készítésre használt technológia és környezet. Bár az eredményt felületesen nézve sokszor nincs látható különbség a kőkorszaki eszközök és a high-tech al­kalmazása között. Valahol mindkettő ugyanannak a folyamatosan zajló emberi történetnek a része. Mégis, valamiféle mérföldkő lehetett ebben a le nem zárt történetben az, amikor emberi kéz érintése nél­kül kirajzolódott a fizikai világ képe egy áttetsző fe­lületen. Hogy e kép rögzítésének és továbbításának vágya azóta milyen technikai eljárásokat szült, és e különböző technológiák milyen mértékben változtat­ják meg magát a történetet is, ahhoz már nagyon is sok közünk van. A képcsinálásban pedig, az őszinte gyermeki kíván­csiság megőrzésén kívül, én sem vagyok egy centi­vel sem okosabb, mint nyolcéves Anna lányom, ami­kor megkérdezik tőle, hogy mit rajzol. „Valamit” - mondja titokzatosan, a felfedezésre indulók alig lep­lezett izgatottságával, és azt hiszem, ennél az ösztö­nös kalandvágynál, amely az alkotó ember legősibb hajtóereje, egyikünk sem vágyhat többre. Pfisztner Gábor (Fotóművészet, 2001/1-2.) Jokesz Antal remix-képei________________

Next