Reflexinger (Műcsarnok, Budapest, 2003)
JOKESZ Antal (YOKES)______________ 1952. augusztus 30-án született Devecseren 1979 Prix Air France - Ville de Paris ösztöndíj, Párizs 2002 Balogh Rudolf-díj Válogatás az egyéni kiállításokból______________________ 1977 Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest 1982 Párizs, Megyei Könyvtár, Veszprém 1987 Utcagaléria, Szombathely 1988 Fotógaléria, Miskolc 1999 Popmodern képek. Vár Galéria, Veszprém 2000 Kirakat. Vintage Galéria, Budapest 2003 Party - remix. Vintage Galéria, Budapest Válogatás a csoportos kiállításokból____________________ 1978 Első kiállítás (FFS). Budavári Palota, Budapest 1979- 1982 Dokumentum 1-4. Veszprém, Pécs, Szombathely 1980 Prix Air France. Ville de Paris, Párizs 1980- 1981 Les Hongrois. Párizs, Milánó, Amszterdam 1982 Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, Budapest Fiatal Fotó 1980 után. Fotógaléria, Miskolc Arteder ‘82, Bilbao 1987 Hedendaagse Hongaarse Fotografie. Canon Photo, Amszterdam 1989 Más kép. Experimentális fotográfia az elmúlt két évtizedben Magyarországon. Ernst Múzeum, Budapest 1999 Dokumentum 1979/1999. Dorottya Galéria, Budapest 2001 Országos Fotóművészeti Kiállítás, Fotószalon 2001. Műcsarnok, Budapest Dokumentum 5. Mai Manó Ház, Budapest Regards Croisés. Musée des Tapisseries, Aix-en- Provence 2002 MEO, Art Fair 2002. MEO-Kortárs Művészeti Gyűjtemény, Budapest 2003. jún Virágos ruhás nő, 1978-2003, c-print: 90x160 cm Bizonyára megöregedtek már egykori modelljeim, akik negyedszázada kerültek a csípőmagasságban vaktában csattogó fényképezőgépem látószögébe a szocialista Magyarországon vagy a párizsi éjszakákban... És bizonyára én is öregszem már, hiszen idők és terek ugyanúgy csúsznak össze a nagyító- és számítógépemben, ahogy az emlékezet és a fantázia képei a szubjektum sötétkamrájában. Tudom, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. A mesék és történetek örök időktől fogva jelen vannak, csak a szereplők és a mesélők cserélődnek, csak a megjelenítés módja változik folyton, hiszen minden kor a legújabb technikáival rögzíti és hagyja hátra üzeneteit és titkait az utánuk következőknek. Az új nemzedékeket persze - a még újabb trendek és technológiák bűvöletében - sohasem érdeklik a lejárt divatok, a tegnapi emberek és történeteik, így szinte sohasem ismerik fel az éppen letűnt korok tanulságait. Görcsösen ragaszkodnak viszont azokhoz a médiumokhoz, stílusokhoz és látásmódokhoz, melyeken keresztül maguk is értelmezték a létező világot. A valóság történéseinek fényében persze a megjelenítés módja és technológiája lényegtelen zajnak tűnhet. Ez a mediális „zaj” azonban a létezés kötőszövete is, melynek sajátosságait jobban megismerve a valósággal is közvetlenebb kapcsolatot teremthetünk, tulajdonságainak leleplezése pedig egyúttal a valóság leleplezése is. Amikor tehát a jelennel vagy a múlttal keresünk kapcsolatot, nem csupán az eseményeket kell szemügyre vennünk, hanem e történéseket leképező és megjelenítő médiumokat és azok technológiai környezetét is. A néhai dokumentarista fényképeimen rögzített emberek - képi létüktől kísértve - újra és újra rákérdeznek ábrázolásuk hitelességére és valóságára, arra a valóságra, amelynek meg- és átélését egykor oly hűséggel látszott szolgálni a fényképezőgép. A technológiák azonban naponta cserélődnek körülöttünk, naponta át- és felülírva a képi metaforák jelentését is. Semmi sem állandóbb tehát, mint e változás folytonossága, a valóság újból és újból történő rendíthetetlen elmentése és felülírása. Mi más ez, mint az idő kétségbeesett darabokra szaggatása, a jelen megragadásának reménytelen illúziója. Kiszabadítottam hát ezüstszemcsés fényképeim vegyi börtönéből a modelljeimet, és új színt és szépséget teremtő, szárnyaló pixelekbe lényegített létüket tetszőlegesen felülírható file-okba mentettem el. Az újabb és újabb képek virtuális jelenét és valóságát immár a képzelet és a változás metaforái lengik körül, hiszen a mindenkori valóság képi illúziója sem más, mint metaforák szövevénye... A valóság igazi arca azonban a médiumok és technológiák rabja és kiszolgáltatottja marad örökre. J.A. (Vár Ucca Műhely, 2003/1.) „Jokesz Antal az egyik első olyan hazai fotográfus volt, akiben tudatosodott, hogy a fényképész aktív szerepvállalása döntő befolyással bír a valóság látványának metaforikus átalakításában és közvetítésében. A fényképezést folyamatosan újrakontextuáló megközelítésnek véli, és ennek szellemében a több mint 20 éve csípőből készített dokumentumfelvételeit kiszínezve, majd kép a képben installálva állította ki. A kép a képben eljárás a fényképésznek a térhez és időhöz, azaz a valóság megjelenési formáihoz történő meghatározatlan, akár tetszőlegesen létrejött viszonyát rögzíti.” Szűcs Károly (Ezredvégi fotográfia és a modernités; Balkon, 2000/7-8) „A dokumentum, a fotografikus kép indexikus jellege felől közelítve a posztmodern szemlélet képzőművészetének és fotójának jellemző alkotásai sokszor nehezen szétválaszthatók. Ide kapcsolódik az a klasszifikációs tény, hogy a fotó képzőművészetként értékelődik, és a képzőművészet fotóként, így az értelmezés viszonylagossága nem csak a valóság recepciójával kapcsolatos, hanem a művek, alkotók esetenként változó hovatartozása értelmében is. Az archív technikákat alkalmazó „fotográfus” (Kerekes Gábor) és a fényképet digitális úton képzőművészetté „kontextuáló” (Jokesz Antal) útját az köti össze, hogy mindkettőjüket a kép és a valóság viszonyának átrendezése érdekli. (...) Jokesz Antal (Yokes) ma már nem készít újabb felvételeket. A hajdan csípőből fotózott Esetlegesség lehetőségei (1978) sorozat lopott utcajeleneteit mint talált képeket újra nagyította, és döglött, fakó színekkel digitálisan kiszínezte. A nagyvárosi flaszteren alsó nézetből, a szemmagasság elvetésével készült triviális jeleneteken sokszor az ábrázolt arca, keze „véletlenszerűen” hiányzik. Egy szociálisan deviáns kommunikátor extremitása jellemzi az alacsonyan tartott kamerát. Jokesz döntése következtében a fotós helyett a kamera válik a dokumentáló alannyá, s mivel így a megfigyelő helyébe lép, annak döntési pozícióját az esetlegességgel váltja fel. Az apparátus képszerkesztése, amely korábban a fotográfus döntéseitől is függött, most hangsúlyozottan megkülönböztetődik és önállóságot nyer.” Szűcs Károly (Hamis hűség - a Dokumentum 5 kiállítása, Balkon, 2001/5.) Lenyúltam az életművem________________ Beszélgetés Jokesz Antallal 1999-ben a veszprémi Vár Galériában, majd Budapesten a Vintage Galériában, most pedig a Dokumentum 5 alkalmával Yokes néven jelentél meg ismét, sok év után először, kiállításon. Az itt kiállított képek saját fotóid újragondolt változatai. Miért pont most, és miért éppen így „tértél vissza”? Mivel sohasem voltam státusban, számomra nem jelentett külső „kényszert” a fényképezés. A médiumokhoz való viszonyt pedig mindig is egyenrangúnak tekintettem e médiumok által megmutatott valósággal, enélkül ugyanis nem értelmezhető maga a közvetített valóság sem. (...) Ezt a korábbi viszonyt foglaltam össze az 1999-ben megjelent, A preparált idő nyomában című fotó- és esszékötetben. A hetvenes-nyolcvanas évek történéseit, a fotóhoz való korábbi kapcsolatomat és ennek változásait tettem közszemlére a könyvben, később képileg a galériák falán, aztán még tovább gondolva, a Dokumentum 5 projekt által is. Mindennek pedig azért éreztem szükségességét, mert a hetvenes évek fotójának vagy a konceptnek és a kései neoavantgárdnak a fotográfiára vonatkoztatott szerepét az utókornak sikerült meglehetősen összemaszatolnia a posztmodern közegében. Ráadásul a magyar fotóművészet egyszerűen meg nem történtnek nyilvánította saját történetében a hetvenes évek képzőművészeti fotóhasználatát. A magyar fotográfia támogatási rendszere még ma is gyakran a hatvanas-hetvenes évek művészetszemléletét, fotóamatőrjeinek látásmódját preferálja, intézményeink pedig ennek kiszolgálására vannak berendezkedve. A világ azonban az elmúlt évtizedekben kegyetlenül elhúzott mellettünk, nem csoda, ha óriási rés tátong a hazai és nemzetközi fotóhasználat művészeti gyakorlata között. A saját korukat intenzíven megélni óhajtó, kortárs művészgenerációkat lebecsülni és egy helyben járásra kényszeríteni viszont nemcsak súlyos hiba, de az egészséges művészeti közélet elleni merénylet is. (...) - Lezártnak tekinted ezt a vizsgálódási folyamatot - akár önvizsgálat volt, akár a jelenkor megnyilvánulásainak valamiféle kritikája, a korszellem analízise, amit képeid „újrahasznosításával” kezdtél el, vagy tovább tart a két éve felvett attitűd, ez a sajátos önelemző gesztus? - Hát, lötyög még némi festék azokban a régi flakonokban is... De a saját képkészítési technológiáimat is sokkal inkább kiterjeszteni, mintsem korlátozni szeretném. Tudott dolog, hogy a képek megjelenési helye, kontextusa függvényében változik jelentésük is. A képi látvány első számú és legközvetlenebb kontextusa pedig, amely egyúttal jelentését is alapvetően meghatározza, az maga a médium és a képkészítésre használt technológia és környezet. Bár az eredményt felületesen nézve sokszor nincs látható különbség a kőkorszaki eszközök és a high-tech alkalmazása között. Valahol mindkettő ugyanannak a folyamatosan zajló emberi történetnek a része. Mégis, valamiféle mérföldkő lehetett ebben a le nem zárt történetben az, amikor emberi kéz érintése nélkül kirajzolódott a fizikai világ képe egy áttetsző felületen. Hogy e kép rögzítésének és továbbításának vágya azóta milyen technikai eljárásokat szült, és e különböző technológiák milyen mértékben változtatják meg magát a történetet is, ahhoz már nagyon is sok közünk van. A képcsinálásban pedig, az őszinte gyermeki kíváncsiság megőrzésén kívül, én sem vagyok egy centivel sem okosabb, mint nyolcéves Anna lányom, amikor megkérdezik tőle, hogy mit rajzol. „Valamit” - mondja titokzatosan, a felfedezésre indulók alig leplezett izgatottságával, és azt hiszem, ennél az ösztönös kalandvágynál, amely az alkotó ember legősibb hajtóereje, egyikünk sem vágyhat többre. Pfisztner Gábor (Fotóművészet, 2001/1-2.) Jokesz Antal remix-képei________________