XXXIV: Alföldi Tárlat (Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba, 2005)

csak úgy megtörténik vagy van előzménye? Kit hibáztassunk, az alkotókat, az ítészeket, a közízlést, vagy a korszellemet (ilyen idők járnak...)? Viszont, ha a felelősöket sem leljük egykönnyen, miképpen találunk megoldást? A fentiekben idézett szerző az illuzórikus plázavilág diktálta értékrend fenyegető veszélyeitől óvná a képzőművészetet, ám ahol nincsenek plázák, a közízlés ott sem magasabb szintű. A kérdés helyspecifikus, a plázamumusnál pedig van rémisztőbb is. Persze az is lehet, hogy pánikra semmi okunk, hisz a művészet ehhez hasonló helyzetekből már többször sikerrel kimentette magát. Az Alföldi Tárlat - ahogyan a vidéken megrendezésre kerülő orszá­gos kiállítások általában - igyekszik lehetőséget nyújtani a legfon­tosabb irányzatok áttekintésére, próbál a kortárs képzőművészetről egyfajta keresztmetszetet biztosítani.­ Profiljából adódóan mégis töredékes, hisz bizonyos beszédmódok kívül rekednek, jellegükből fakadóan magukat zárják ki. Más megközelítésben felmerülhet a műfajok és technikák korszerűségének kérdése is, de a legfonto­sabb ezzel kapcsolatban az, hogy az új technológiák másfajta gon­dolkodást is kívánnak. A régi sémák új eszközökkel való frissített előadása nem elegendő. Az előbbi, a jelenidejűséget hangsúlyozó törekvéssel szemben (töb­bek között) a tradíciókra való hivatkozással az Alföldi Tárlaton az alföldi jelleget, az alföldiséget számon kérő hangok is próbálnak érvényesülni. Az 1977-es, a XX. Alföldi Tárlaton szereplő alkotók 2 Ha jól csináljuk, fennállhat a veszélye annak, hogy az országos tárlatok lassan egy­formák lesznek, bárhova utazunk, egy törzsgárdával és az általuk alkotott összképet némiképp differenciáló helyi/környékbeli alkotókkal találkozunk.

Next