Látványtól Látványig fiatal grafikusművészek kiállítása (Vízivárosi Galéria, Budapest, 2005)

LÁTVÁNYTÓL LÁTVÁNYIG Aki szerencsés, annak megadatott. Hogy világról szerzett benyomásai között a lát­ványból is kiindulhat, hogy szemével felfoghatatlan mennyiségű információt tegyen magáévá, s azokat tudatosan és kevésbé tudatosan feldolgozva igazodjon el. Szerencsére, azért a legtöbben így vagyunk. Hogy aztán ezzel mit kezdünk, az más kérdés. Felnövekedésünk során válunk valakivé, valamivé, orvossá, tanárrá, asztalos­sá, varrónővé, ki amivé. Mindenki pótolhatatlan az „egész” működése szempontjá­ból - még ha a látszat ez ellen is szól néha -, s mindenki a választott hivatásán keresz­tül is kifejezi mindazt, amit a világról gondol, ahogy ő megéli azt. Vannak, akikből képzőművészek lesznek, ők azok, akik nem mennek el csak úgy a látás fiziológiai ténye mellett. Ők azzal foglalkoznak, amire általában másoknak nincs idejük a sűrű hétköznapokban, ami persze nem jelenti azt, hogy nem érzéke­lik, érzik, gondolják végig ugyanazokat a jelenségeket. Csak más a dolguk, így a mű­vészek ezt a pótolhatatlan feladatot végzik: megállítanak. Gyönyörködtetnek, elgon­dolkodtatnak, megráznak, vagy épp egy kicsit felráznak műveikkel... Lényeg, hogy ha hagyjuk, akkor történik valami. E katalógus kilenc fiatal grafikusművész munkásságának néhány darabját mutatja be. Műveik egy kiállítás erejéig a látható valóság leképezésének (s így megélésének) példáit adják eltérő világokként, eltérő valóság és látás­szintekre nyíló ablakokként egy kiállítótér falain. Benes Bátor művein egy térben-időben a miénktől idegennek tűnő civilizáció tá­jait, építményeit hozza elénk, ahol furcsa kietlenség uralkodik - a formák geomet­rikus rendbe épülnek, a kontúrok élesek, ember nincs a képeken. Ez így volt ko­rábbi művein is, ám a Mauzóleum sorozat formái, noha egy metafizikus, belső táj kivetülései, egyre inkább közelítenek az emberi világ mai képéhez. Szintén belső víziókat láthatunk Részegh Botond rézkarcain. Kányádi Sándor Ha­lottak napja Bécsben című versének illusztrációin az ember a központ, az ő alakját, alakjait jeleníti meg a művész különleges nézőpontokból, szellemként, angyalként, eltorzítva-szétzilálva, darabokban, expresszív vonalakkal és foltokkal alakított kép­­kivágatokban. Részegh Botond mellett mindössze Formanek Barbara és Varga Zsófi művein je­lenik meg az emberi alak a maga felismerhető, fizikai képében. Formanek realista hű­séggel ábrázolja lapjain, ám furcsa játékkal csavar egyet, hogy elbizonytalanodjunk - talán nem is azt látjuk, amit először gondoltunk. Ha nem iktatja ki a teret figurái mögül, akkor biztos, hogy sajátos, a teret képlékennyé és/vagy mozgóvá varázsoló nézőpontot vagy mintázatot ad a látványnak. Varga Zsófi is játszik, de máshogy: a pontos rajzú, régi korok hangulatát idéző, súlyos építészeti környezetben megjele­nő emberek itt inkább kicsi emberkék - könnyed, pár vonalas figurák, akik a műből kiolvasható tanulságra hívják fel a figyelmet... akárha magunkat látnánk, törékenyen, súlytalan kis apróságként az időtlen kőóriások között, amelyeket, ha jobban meg­nézünk, kiderül: maguk sem olyan stabilak, mint ahogy hinnénk. Bizonyos szempontból Nádas Alexandra művei is az emberi alakból indulnak ki, bár ő erőteljes redukcióval él, az emberi forma végletekig leegyszerűsített alakjával dol­gozik, a fej­váll vonallal jelzett figurával - az ő egyszerre rabul ejtő és ugyanakkor meg­tartó kötődéseit ábrázolja litográfiáin. A helyü­ n)ket kijelölő viszonylatok feszülő szám

Next