Látványtól Látványig fiatal grafikusművészek kiállítása (Vízivárosi Galéria, Budapest, 2005)
LÁTVÁNYTÓL LÁTVÁNYIG Aki szerencsés, annak megadatott. Hogy világról szerzett benyomásai között a látványból is kiindulhat, hogy szemével felfoghatatlan mennyiségű információt tegyen magáévá, s azokat tudatosan és kevésbé tudatosan feldolgozva igazodjon el. Szerencsére, azért a legtöbben így vagyunk. Hogy aztán ezzel mit kezdünk, az más kérdés. Felnövekedésünk során válunk valakivé, valamivé, orvossá, tanárrá, asztalossá, varrónővé, ki amivé. Mindenki pótolhatatlan az „egész” működése szempontjából - még ha a látszat ez ellen is szól néha -, s mindenki a választott hivatásán keresztül is kifejezi mindazt, amit a világról gondol, ahogy ő megéli azt. Vannak, akikből képzőművészek lesznek, ők azok, akik nem mennek el csak úgy a látás fiziológiai ténye mellett. Ők azzal foglalkoznak, amire általában másoknak nincs idejük a sűrű hétköznapokban, ami persze nem jelenti azt, hogy nem érzékelik, érzik, gondolják végig ugyanazokat a jelenségeket. Csak más a dolguk, így a művészek ezt a pótolhatatlan feladatot végzik: megállítanak. Gyönyörködtetnek, elgondolkodtatnak, megráznak, vagy épp egy kicsit felráznak műveikkel... Lényeg, hogy ha hagyjuk, akkor történik valami. E katalógus kilenc fiatal grafikusművész munkásságának néhány darabját mutatja be. Műveik egy kiállítás erejéig a látható valóság leképezésének (s így megélésének) példáit adják eltérő világokként, eltérő valóság és látásszintekre nyíló ablakokként egy kiállítótér falain. Benes Bátor művein egy térben-időben a miénktől idegennek tűnő civilizáció tájait, építményeit hozza elénk, ahol furcsa kietlenség uralkodik - a formák geometrikus rendbe épülnek, a kontúrok élesek, ember nincs a képeken. Ez így volt korábbi művein is, ám a Mauzóleum sorozat formái, noha egy metafizikus, belső táj kivetülései, egyre inkább közelítenek az emberi világ mai képéhez. Szintén belső víziókat láthatunk Részegh Botond rézkarcain. Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című versének illusztrációin az ember a központ, az ő alakját, alakjait jeleníti meg a művész különleges nézőpontokból, szellemként, angyalként, eltorzítva-szétzilálva, darabokban, expresszív vonalakkal és foltokkal alakított képkivágatokban. Részegh Botond mellett mindössze Formanek Barbara és Varga Zsófi művein jelenik meg az emberi alak a maga felismerhető, fizikai képében. Formanek realista hűséggel ábrázolja lapjain, ám furcsa játékkal csavar egyet, hogy elbizonytalanodjunk - talán nem is azt látjuk, amit először gondoltunk. Ha nem iktatja ki a teret figurái mögül, akkor biztos, hogy sajátos, a teret képlékennyé és/vagy mozgóvá varázsoló nézőpontot vagy mintázatot ad a látványnak. Varga Zsófi is játszik, de máshogy: a pontos rajzú, régi korok hangulatát idéző, súlyos építészeti környezetben megjelenő emberek itt inkább kicsi emberkék - könnyed, pár vonalas figurák, akik a műből kiolvasható tanulságra hívják fel a figyelmet... akárha magunkat látnánk, törékenyen, súlytalan kis apróságként az időtlen kőóriások között, amelyeket, ha jobban megnézünk, kiderül: maguk sem olyan stabilak, mint ahogy hinnénk. Bizonyos szempontból Nádas Alexandra művei is az emberi alakból indulnak ki, bár ő erőteljes redukcióval él, az emberi forma végletekig leegyszerűsített alakjával dolgozik, a fejváll vonallal jelzett figurával - az ő egyszerre rabul ejtő és ugyanakkor megtartó kötődéseit ábrázolja litográfiáin. A helyü n)ket kijelölő viszonylatok feszülő szám