Lyukas óra A magyar írók egyesületének folyóirata (Budapest, 2005)

Ágh István M­ind­en tavasszal el kell hagynom a várost, hogy részletenként is tudjam a világ meg­újulását. Boldogan megállapítom, egy­­ csöndes, falusi utcán sétálgatok, aranyeső világít rám a kiskertekből, nyílnak a tulipánok, jácint-il­latot hord a gyönge szél. Nem untatnak az annyiszor átélt közhelyek, emlékek érkeznek vissza, mint a gó­lyák, nagy úton szálltak végig tavaly óta, vigasztaló, hogy vannak, s jó ugyanazt megélni, mindig valami ráadással. Mint ahogy most is meglep, s követ a tapin­tatos hang, pamacsos karompercegést, finom lélegzetet hallok hátam mögül. Kiskutya kísér, fényes szemében ibolyavillanást képzelek, bizalmasan néz rám szelíd hu­­nyorgatása közben. Termetre tacskó, ki sem találom, miféle fajták karcsa, s mitől az a ragaszkodás, amellyel gazdájának fogadott minden előzmény nélkül. Nagy társai meggyorsítanák lépteimet, de azok most a kapu mögül bámulnak, nem is rám, erre a fakó, drótszőrű gurulásra morrantanak, amint megelőz, hátsó lábának billentésével kisajátítja az árokparti kórót, s tudatja, hogy mosolyához tartozom én is, akár az ibolya, a tava­szi hérics, a gólyahír, mikor a rétre érünk. Velünk a földből kigyűrődő, apró szoborra hasonlító gyökér, a fűzfa törzsének háromágú trónja. Kutyám fölugrik rá, körülnéz, leszökken, otthagy, mert a patakról indulni készül a halász kéklakkos, frissen festett ladikkal a Ba­latonra. S ahogy a vízen elcsorog, a nyilvánvaló csalódás utáni tétova várakozásban a társam orrával a tölgyfára mutat, vegyem már észre a törzs mohaszakállú kérgén a harkályt. Úgy érzem, szólni szeretne, ő meg azt hiszi, szólt is, hát sétálok tovább, amerre ő akarja. Meghökken egy autó előtt, szőrgombolyaggá zsugorítja a félelem. És elgurul, mintha nem létező kutyaólba menekülne. Betér a mellékutcába, úgy tűnik, hazamegy. Aztán valóban elhagy a kocsmából kilépő vénlegény miatt. Láthatatlan pórát viszi az áldott délutánból, ahol nem történt sem­mi különös, csak a létezés hangolódott össze, emberrel az állat, állattal a növény találkozott, s volt, aki tudott róla. Csajka Gábor Cyprian estének a testek Testek. Valahogy egyik sem hasonló, belülről sem. Látni: túlkapások, túl sok megkapás, zsíro s kötőszövet­ben mérgek, megnémult szövegek, kívül bevágó pántok, lágy sebek. Alig túl, gondosan fóliázott frusztrációk, jól táplált bosszúvágy reméli nagykorúsága évadát; már nem is rémít, már nem is taszít - 'ők lesznek bíráid, hóhéraid', gondolja, pedig dehogyis lesznek. Csak túlkapások, csak tenyésző testek. A zord fókiák nem engednek át semmi nyers tébolyt, senki egyszeri, emberi, hús-vér szörnyszülötteket. Nézi a testeket: mérgek és szavak, megannyi bűn, mely mégis bent marad.

Next