Mai Vajdasági magyar iparművészek kiállítása (Szabadka, 2005)
Másodszorra köszönthetjük a vajdasági magyar iparművészek kiállítását, itt Szabadkán, a felújított Raichle-palotában, a Képzőművészeti Találkozó gyönyörű helyszínén. Szerencsére nehéz élesen elhatárolni e kiállítás alkotókörét, hiszen a térség igazi értékét az egymással érintkező, az óhatatlanul egymásba folyó kultúrák sokszínűsége hordozza, erről leginkább maguk a kiállított alkotások árulkodnak. Mielőtt méltatnám a tárlat jelentőségét, engedjék meg, hogy a megújulás aktualitására hivatkozva, megoszthassak Önökkel pár gondolatot a kiállítás helyszínéről. Mindannyiunk számára, akik szeretjük ezt a várost, nagy öröm, hogy Szabadka egyik legszebb épülete ismét régi pompájában fogad be minket, és emlékeztet bennünket olyan emberekre, mint Raichle Ferenc, aki, építészként, művészként, ebben az otthonául megálmodott palotában, életművének adott formát. Fontos, hogy emlékezzünk az ilyen álmodókra, hiszen olyan nyomot hagytak maguk után, amelyen elindulva erőt, ihletet meríthetünk szépségből, álmokból, melyek, ha rövid időre is, de egyszer valóra váltak. Kizárt, hogy egy ilyen tér, pusztán önmagában való lehetne, ettől jóval nagyobb kiterjedéssel bír, azáltal, hogy hatása alá von bennünket szépségével, harmóniájával, játékával. Hiszem, hogy nem véletlen ajándéka a sorsnak, hogy ez az épület hosszú hányattatás után végül a Képzőművészeti Találkozó helyszínévé vált és 1968 óta az állandóan megújuló színek és formák játéktere. Ez a játéktér fogadja be ezt a kiállítást is, amely egy válogatást mutat be a vajdasági művészek alkotásaiból. Egy ilyen tárlatanyag közös jegyei, megbújnak a sokszínűség, a kifejezés lehetőségének formai gazdagsága mögött. A kiállítás egységét azokban a szálakban kereshetjük, amelyekkel az alkotók e térséghez kötődnek. A napokban a kezembe került Dragoljub Zamurovic fotóművész Vajdaság című fotóalbuma. Nehezemre esett letennem a könyvet, elszakadnom ezektől a képektől, mert a művész által megmutatott világ, amely az én, a mi világunk, eddig számomra észrevétlen maradt részleteket, eddig ismeretlen perspektívákat mutatott meg, amelyekre öröm volt rácsodálkozni. A rácsodálkozás együtt járt annak beismerésével, hogy legtöbbször csak a szemmagasság síkjában tekintünk körül, észre sem véve, hogy ennek a világnak hiányosak a dimenziói. Ebben segíthetnek nekünk a művészek, alkotásaikon keresztül láthatóvá téve a számunkra észrevétlent. A kiállítást szemlélve az értelmezés, az értés, a megértés lehetősége is középpontba kerül. Jól ismerjük ebben a térségben a nyelv hatalmát, amely egyszerre képes összekötni és elválasztani, figyelmeztetve minket a bábeli büntetésre. A művészet rátalálhat az elveszett nyelvre, a műalkotások képesek a közös nyelvet megteremteni, képesek egymásmellettiségükben és nem elszigeteltségükben élni. Kilépve saját terükből egymásba érhetnek, értelmezhetik egymást, folytathatnak egy elkezdett gondolatot. Amikor egy-egy ilyen közös tárlat alkalmával, ennyi művész szólal meg egyszerre, mindegyikük a saját gazdag képi- és formavilágán keresztül mutatva meg önmagát, akkor felmerül a kérdés, hogy ebből a bőségből végül mennyit fogadhat be a szemlélő. Az összhatás, amely majd velünk marad, akár a végletek felől is megmutatkozhat, egy villanásként, melyben egy pillanatra megfoghatóvá válik a közös lényegiség, de akár a felidézhető részletek végtelennek tűnő variációjaként is megőrizhetjük az élményt.