Szuppán Irán falikárpitok (Budapest, 2005)
a tompa fények és az üresség iránti vonzódásból adódik, hanem abból a művészi alázatból és bátorságból, amely szerényen ráhagyatkozik a puszta anyag és a finom zöldek, kékek, rózsaszínek, lilák, szürkék, barnák egymásba csúszó játékos mozgására. Hagyja a történéseket, de egyúttal figyeli is azokat; festés közben gyengéd kézzel alakítja, igazítja, variálja a formákat és nem fél az „üresség" erejétől. Szappán legelső ikat-technikájú műve 1973-ban készült. Ez a négyzetes formájú darab, amelyben a főszerep a különböző szálvastagságú vetülékfonalaké és a feketéből a barnákon át a nyers színekbe tartó árnyalatoké, elfogódottan, egyszersmind elszántan vallja be, hogy a művész az iratban megtalálta ezt a két tulajdonságot, amely számára a textil létrehozásában nélkülözhetetlen. Ahogyan a következő évek munkái mutatják, Szuppán önfeledten süpped el a matéria legbenső titkaiban, míg ujjaival tapintja, festékes vattáival színezialakítja anyagát, de szívesen veti bele magát abba a derült szabadságba, amelyet éppen az anyag és a technika kínál neki. Az ikathoz a művész maga festi, tetszése szerint, a láncfonalat, hogy azután átbújtassa rajta a színtelen vetülékfonal egyenletes sorait; éppen fordítottja ez a gobelin-szövésnek, ahol a színtelen láncfonalon bújik át a színes vetülék. De túl e fordított működés tényén, azokat a mozgékonyság és változtathatóság, a gyors reakciók és a bravúros ötletek lehetőségeit kínálja, és a személyesség különös, tartózkodó és mégis erőteljes vonásait tárja fel. Az utóbbi esztendők kompozícióit nemcsak az új technika, de a korábban Szappánnal szokatlan kép-témák felbukkanása is összekapcsolja. A két nagy gondolatkör, amely át meg átjárja felületüket, át meg átfonja fonalaikat: a kastély illetve a kert; mindkettő olyan mikrokozmoszból hoz üzenetet, amelyet magunk is jól ismerünk, így azonban még soha nem láttuk őket. Mintha párás ablakon, ködfüggönyön vagy vízpermeten át pillantanánk meg a látványt, úgy lebeg, leng, imbolyog, halványul, eltűnik, majd újra előkerül, létezik, megszűnik; van és nincs. A természet képeiben ugyanazok a motívumok jelennek meg újra és újra: levelek, virágok, fák, elmosódó színeik, egyszerű, sokszor dallamosan ívelő körvonalaik, halk és halovány jelenlétük azt sugallják, hogy távolról, emlékek már-már elfeledett mélységéből kerültek a szemünk elé. Ugyanígy a magas, keskeny kastélyablakok jelentéshez hasonló alakja, az óvatosan más síkba forduló faldarab bátortalan perspektívája, a díszes falmezők és tört oszlopok megszakadó folyamatossága, elenyésző részletei valamennyien közös vidékről származnak. Láttukra megértjük, hogy Szuppán a dolgok mélyéről visszaverődő múltidőről beszél itt a textil nyelvén, arról a múltról, amely elsüllyedt, mint Atlantisz; emlékét, töredékeit magunk körül, kéznyújtásnyira gondoljuk, de látni őket csak homályos tükörben, csak ködön, párán, nosztalgián, kíváncsiságon át vagyunk képesek, idő-morzsolta, idő-fakította részletekként. Nemegyszer jelennek meg Szappán textiljeinek felületén finoman ívelt, szálkásan egymásba kapaszkodó, a forró levegőben vagy a víztükrön megcsillanó reflexek remegését idéző sávok, melyek olykor önálló témává nőve töltik be a kompozíciót. Többnyire azonban ők jelzik a távolságot, amely köztünk és a textilképen rögzített világ között meghúzódik sóhajtásként suhanó, felfelé tartó, szaggatott és mégis sodró mozgásuk akár az ezer ágra bomló vízerecskéké, mint valami végeérhetetlen, mindent ráboruló pókháló, futják be a látványt, a múltat, vékony és áttetsző hártyát terítve kertre, kastélyra, emlékre, valóságra egyaránt. Néha új motívum jelenik meg a régiek közt, halak követik egymást fegyelmezett sorban, a leveles ágak rendjét megbontva. „Gazdag víz” - ahogyan a mű címe mondja, és valóban. Szuppán magányos ösvényén olyan barátságos vidékre érkezett, amely ma is naponta meglepi újabb és újabb titkaival. KOVALOVSZKY MÁRTA