Somody Péter (Csikász Galéria, 2006)
SZELLEMKÉPEK A művészettörténet-tudomány régebbi és újabb interpretációs elméletei többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy a műről alkotott ítélet előfeltétele, hogy tudjuk, mit is nézünk. Valamiféle néven nevezés, csak magunknak, egyáltalán nem explicit módon. A kortárs művész néha rájátszik az értelmezésre (az értelmezőknek dolgozik), máskor öntudatlan módon igyekszik kibújni az azonosítás csapdájából. Somody Péter az utóbbit teszi, ezért leginkább negatív állításokkal keríthető be. A Somody kép — általában — nem a dolgok képe. Nem tükör, nem a világra nyitott ablak, nem színpad, nem vezethető le az Alberti-féle ablak metaforából. Erre utal, s a mű tárgyszerűségét hangsúlyozza a keret következetes mellőzése is. Furcsa módon mégis, vagy tán épp ezáltal hajaz a nyugati civilizáció táblakép-archetípusára, arra, amit közönségesen ikonnak nevezünk. A hordozó test (nem egyszerűen felület) anyaga Somodynál is legtöbbször fa. Praktikus okokból műfa. A kép síkján nagyon sokszor tűnik fel egy ismétlődő forma, egy leitmotiv, aminek értelmezése éppoly képlékeny, mint az őt megjelenítő/megtestesítő anyag viszkozitása. Az ismétlés az állandóságot, a kánont, a forma általános érvényét sugallja, miközben látjuk és tudjuk, hogy e forma genezisét nem a geometria, nem a strukturált kompozíció és nem a tradíció törvényei vezérlik. Ez, a folyadékcsepp fordított állású képeként is leírható forma egyrészt az „in statu nascendi”, azaz a keletkezés közbeni állapot dokumentuma, másrészt oly végérvényes, mint a „vera ikon”, Krisztus kanonizált arca Veronika kendőjén. E forma, ha úgy tetszik, e sziluett súlyát, „jelvény” mivoltát az is mutatja, hogy a festő „szoborként” is színre lépteti: mint önálló testet elszakítja a kép síkjától, de megtartja falra függeszthető pozícióját. A folt határa ekkor egybe esik a kép határaival. A sziluett önálló életre kel. Ez a kiterjesztés azonban csupán alkalmazása a meglelt formában rejlő teoretikus lehetőségnek. A művet állandó feszültségben tartó talány jobban működik azon a síkon, ahol „megtörténik” a kép. Az elfolyó anyag áttűnése, transzparenciája, megfoghatatlansága egyrészt az anyagtalan árnyak birodalmát idézi, másrészt — mint az endoszkópos szondák, röntgen-átvilágítások képei — a szemmel is látható burok alatti belső tartományok látványvilágát tárja fel. „A természet rejtett arcá”-ban Kállai Ernő egyszerre látott misztériumot és tiszta rációt. Ez a Janusarc tekint ránk Somody Péter szakralitás és trivialitás határán egyensúlyozó képeiről is. Az ikonok aranya és ezüstje helyett itt ugyanis olykor a reklámpiac világító divatszíneiben ragyognak fel az egyszerű formák. Somody provokatív módon negligálja a „művészettörténet” színeit, de az anyagában színezett, átlátszó műgyanta arra is lehetőséget ad neki, hogy Benettonék kolorisztikus arculatán helyezzen el egy-egy jól irányzott fricskát. A különös, „ipari” lazúr, az áttetsző anti-színek, az alig érzékelhető, lassú gleccser-mozgás együtt olyasféle térérzetet gerjesztenek, aminek jótékony bizonytalansága útját állja a forma ornamenssé lényegülésének. Az ismétlés az organikus és geometrikus formák ellentétét feloldó öntési technika következtében soha nem válik mechanikussá. A repetitív szándék így nem torkollik sokszorosításba. Még akkor sem, amikor más jellegű, azonosíthatatlan eredetű formák népesítik be a síkot, írják fölül a többértelműségét emblémává rögzülve is megőrző képletet. Új leitmotiv tűnik föl, vagy csupán valaminő frivol megkísértés tanúi vagyunk? Alighanem az utóbbi. A végtelenül folytatható, terülő mustra, a készen kapott mintázat másfajta, ornamentális kihívást jelent. Logikai utak vezetnek felőle egy olyan hálóhoz, aminek nincs köze a horizontális-vertikális alapirányokból építkező, a világmodell-alkotás súlyával megterhelt rács-szisztémához. Minden ortodoxiát a kitérők tesznek elviselhetővé. Az öntés és a hordozó sík elbillentésének módszere számtalan lehetőséget rejt, így születnek a szimmetria-tengelyre rendezett baljós Rohrschach-arcok és a távolba vesző jegenyesorok, így generálódik a közeget felhevítő ütközések sora: illuzionisztikus távlat és párhuzamos rétegekből álló tér, spirituális forma és banális tárgy között. Ami összefűzi mindezt, az a speciális lassúság. A fizikai mozgás és a meditáció megfontoltsága. A szabad festői jel általában egy — spontán, vagy intellektuálisan ellenőrzött gesztus lenyomata (v.ö.: action painting illetve kalligráfia). A háttérben mindig ott található mozgás dinamikáját a festő/képíró érzelmi és tudati kondíciói határozzák meg. Somodynál azonban a jel nem nyom, hanem következmény. Nem a gesztusé, hanem az elhatározásé. A többi az anyag dolga. Azé az anyagé, ami oly mértékben belső és külső egyszerre, mintha az önkéntes véradók hétköznapi áldozata volna. Közszemlére tett vér: Várkonyi György